A debreceni Tankcsapda zenekar immár 30 éve zakatol előre rendíthetetlenül, ez idő alatt kaptunk tőlük albumokat, dokumentumfilmet, könyvet, és még egy körszínpados turnét is.

Ma a legutóbbi, Liliput Hollywood című jubileumi nagylemezt fogjuk górcső alá venni, amelyet, óriási várakozás övezett, és azt kell mondjam, megérte.

Most rendhagyó módon a külsőségeket is megvizsgáljuk, ugyanis ebből a szempontból kicsit vegyes érzelmeim vannak. Ne értsen félre senki, a borító szerintem elképesztően kreatív és hangulatos lett ezzel a megoldással, DE... valaki magyarázza már el nekem, hogy a teljes diszkográfia újrakevert változatának (illetve az Urai Vagyunk a Helyzetnek és Dolgozzátok Fel! albumoknak) digipack-es kiadása után most miért kellett műanyag tokban (jewel case) adni az új albumot (ez csak a cd-s kiadásra értendő)? Annyival drágább lett volna megoldani? Na mindegy, lehet ez csak nekem szúrt szemet.

Az első szám, amit az ember a lemezt a lejátszóba helyezve hall, A világ posztol címet kapta. Nagyon szépen szólnak a hangszerek, jók a riffek, a szöveg pedig kreatív és igen aktuális (mindenki a telefonját nyomkodja és a like-okon aggódik, miközben a Föld lassan kirohad a lábunk alól). Remélem azért a dal kap egy értelmes klippet, igazán megérdemli.

Következik a Szevasz öcsém amelyet először mutatott meg a csapat még nyáron, de ha az emlékezetem nem csal, a cím említésre került valamelyik régebbi TankTV epizódban, vagy esetleg egy interjúban, még 2019 elejéről. Ez a dal az egyik a kettőből, ami nekem egy kicsit sántít, mert az egy dolog, hogy átjön a társadalomkritika, ami megbújik ebben a könnyed nótában, de valahogy nekem mégsem az igazi. Sajnálom, nem tudok mit kezdeni, egyszerűen nálam nem működik. Gyorsan kárpótol azonban a Megölni engem, amelynek dallamossága mellett szerencsére a szöveg is nagy erőssége. Sokan mondják, hogy Lukács már régóta nem tud olyan meghatározó szövegeket írni, mint “annak idején” (mint valami nyugger panaszkodás), ennek az albumnak azonban nagy ütőkártyája a szövegvilág (bár tény, az albumon Sidi is fel van tüntetve, mint szövegíró ennél a számnál, csak úgy mint a címadónál, úgyhogy neki is megy a pacsi). Következő számunkban A gyűlölet a régi, a tálalás viszont igen is újnak hallatszik. Sidi stílusa már a Rockmafia Debrecennél is kellőképpen megmutatkozott, azonban én úgy érzem, hogy erre az albumra sikerült megtalálja önmagát a Tankcsapdában, és eddig itt dolgoznak össze a riffek legjobban a Tankcsapda alap-atmoszférájával (remélem ez jelent valamit). Egy biztos, a legjobb dolog, ami a Tankcsapdával történhetett az elmúlt 25 évben, az Sidi csatlakozása volt. A rugózó verzék (csak nem megjött újra a Rock and Roll rugója), a hörgéssel megfűszerezett refrén együttese a lemez egyik fénypontját testesíti meg.

Ezt követi az Ülj le mellém, és most nézzen egy kicsit magába az, aki a cím hallatán nem gondolt egyből a Mennyország Tourist-ra. Lukács valószínűleg sátáni kacajban tört ki, mikor címet adott ennek a számnak, amivel jól beetette a népet (amúgy nem), mivel ennek a dalnak az égvilágon semmi köze a banda több mint 20 éves slágeréhez. Gondolom ez volt az az említett country-s dal, aminek az interjúkban való említésekor én egy kicsit mindig a szívemhez kaptam, mivel én nem vagyok a country nagy fanja, és nem tudtam elképzelni, hogy a Tankcsapda ezt hogy fogja megoldani. Mostanra azt tudom mondani, hogy a black metalt is bátran rábíznám ezekre az emberekre, mert tulajdonképpen mindenben helyt tudnak állni.

És akkor most jöjjön a másik olyan track, ami az én értékrendem szerint nem lehet rajta egy 10/10-es albumon: a Pattanások és szemüvegek. Ez a dal számomra a Ha zajt akartok! albumot idézi meg a hangulata és témái miatt, ebből kifolyólag nem is sikerült megbarátkoznom vele teljes mértékben: a náná, a hasitasi meg a szellemes gúnyolódás teljes mértékben életidegenné teszi számomra a Liliput Hollywood komorságát és vészjósló mivoltát.

De szerencsére a félresikerült számoknak vége van, és elérkezünk a címadó dalhoz, amely az én szememben a nagybetűs C S Ú C S P O N T a lemezen: a depresszív, mégis ütős témák és a szöveg furcsa filozófikus bájának ötvöződése a legművészibb és legmeghatározóbb dal, amit a Tankcsapda eddig kiadott.

Az Amit a vér kíván felhagy az apokalipszis témájával, inkább a nők felé veszi az irányt, ami egyszerűsége ellenére mégis sokkal jobban működik az említett két kevésbé jó darabnál. Ha valamihez hasonlítanom kéne, valahol a Vörös rúzs és az Azt mondom állj fele keresgélnék.

Az utolsó előtti szám (Hívjuk inkább úgy) megint egy líraibb darab, viszont ez most nem világi problémákat boncolgat, hanem az életet és a szerelmet választja témájául, de nem olyan gyerekesen és rocksztárosan, mint ahogy régebben voltak ezek megírva a Tankcsapdánál, hanem talán a Lélekhangokból érettségét viszi egy újabb szintre, ezt én összefüggésbe hoznám azzal a nem mindennapi eseménnyel, hogy Lukács László 2018-ban megházasodott, ezzel úgymond “megérett” az ilyen és ehhez hasonló érzelmek felnőttesebb köntösben való kifejezésére.

A zenekar egy, a halál sokkoló hirtelenségéről és az azzal szemben való tehetetlenségünkről szóló dallal zárja az albumot, mellyel emléket állít két, hozzájuk közel álló személyről. A gesztus szép, a dal jó.

Összességében a Tankcsapda megint bebizonyította, hogy még mindig képes eleget tenni az elvárásoknak, és hogy nem tud még egyszer előfordulni az egy jubileumi lemezzel, mint ami 10 évvel azelőtt.

A Tankcsapda tagjai: Lukász László énekes/basszusgitáros, Sidlovics „Sidi” Gábor gitáros és Fejes Tamás dobos.

Pont: 9/10

Ui: Sidinek üzenem, hogy nagyon szépen köszönöm a pengetőt az esztári koncertről, én voltam elől az a szerencsétlen, aki állandóan csak tapsolt. :D