A debreceni Tankcsapda zenekar immár 30 éve zakatol előre rendíthetetlenül, ez idő alatt kaptunk tőlük albumokat, dokumentumfilmet, könyvet, és még egy körszínpados turnét is.

Ma a legutóbbi, Liliput Hollywood című jubileumi nagylemezt fogjuk górcső alá venni, amelyet, óriási várakozás övezett, és azt kell mondjam, megérte.

Most rendhagyó módon a külsőségeket is megvizsgáljuk, ugyanis ebből a szempontból kicsit vegyes érzelmeim vannak. Ne értsen félre senki, a borító szerintem elképesztően kreatív és hangulatos lett ezzel a megoldással, DE... valaki magyarázza már el nekem, hogy a teljes diszkográfia újrakevert változatának (illetve az Urai Vagyunk a Helyzetnek és Dolgozzátok Fel! albumoknak) digipack-es kiadása után most miért kellett műanyag tokban (jewel case) adni az új albumot (ez csak a cd-s kiadásra értendő)? Annyival drágább lett volna megoldani? Na mindegy, lehet ez csak nekem szúrt szemet.

Az első szám, amit az ember a lemezt a lejátszóba helyezve hall, A világ posztol címet kapta. Nagyon szépen szólnak a hangszerek, jók a riffek, a szöveg pedig kreatív és igen aktuális (mindenki a telefonját nyomkodja és a like-okon aggódik, miközben a Föld lassan kirohad a lábunk alól). Remélem azért a dal kap egy értelmes klippet, igazán megérdemli.

Következik a Szevasz öcsém amelyet először mutatott meg a csapat még nyáron, de ha az emlékezetem nem csal, a cím említésre került valamelyik régebbi TankTV epizódban, vagy esetleg egy interjúban, még 2019 elejéről. Ez a dal az egyik a kettőből, ami nekem egy kicsit sántít, mert az egy dolog, hogy átjön a társadalomkritika, ami megbújik ebben a könnyed nótában, de valahogy nekem mégsem az igazi. Sajnálom, nem tudok mit kezdeni, egyszerűen nálam nem működik. Gyorsan kárpótol azonban a Megölni engem, amelynek dallamossága mellett szerencsére a szöveg is nagy erőssége. Sokan mondják, hogy Lukács már régóta nem tud olyan meghatározó szövegeket írni, mint “annak idején” (mint valami nyugger panaszkodás), ennek az albumnak azonban nagy ütőkártyája a szövegvilág (bár tény, az albumon Sidi is fel van tüntetve, mint szövegíró ennél a számnál, csak úgy mint a címadónál, úgyhogy neki is megy a pacsi). Következő számunkban A gyűlölet a régi, a tálalás viszont igen is újnak hallatszik. Sidi stílusa már a Rockmafia Debrecennél is kellőképpen megmutatkozott, azonban én úgy érzem, hogy erre az albumra sikerült megtalálja önmagát a Tankcsapdában, és eddig itt dolgoznak össze a riffek legjobban a Tankcsapda alap-atmoszférájával (remélem ez jelent valamit). Egy biztos, a legjobb dolog, ami a Tankcsapdával történhetett az elmúlt 25 évben, az Sidi csatlakozása volt. A rugózó verzék (csak nem megjött újra a Rock and Roll rugója), a hörgéssel megfűszerezett refrén együttese a lemez egyik fénypontját testesíti meg.

Ezt követi az Ülj le mellém, és most nézzen egy kicsit magába az, aki a cím hallatán nem gondolt egyből a Mennyország Tourist-ra. Lukács valószínűleg sátáni kacajban tört ki, mikor címet adott ennek a számnak, amivel jól beetette a népet (amúgy nem), mivel ennek a dalnak az égvilágon semmi köze a banda több mint 20 éves slágeréhez. Gondolom ez volt az az említett country-s dal, aminek az interjúkban való említésekor én egy kicsit mindig a szívemhez kaptam, mivel én nem vagyok a country nagy fanja, és nem tudtam elképzelni, hogy a Tankcsapda ezt hogy fogja megoldani. Mostanra azt tudom mondani, hogy a black metalt is bátran rábíznám ezekre az emberekre, mert tulajdonképpen mindenben helyt tudnak állni.

És akkor most jöjjön a másik olyan track, ami az én értékrendem szerint nem lehet rajta egy 10/10-es albumon: a Pattanások és szemüvegek. Ez a dal számomra a Ha zajt akartok! albumot idézi meg a hangulata és témái miatt, ebből kifolyólag nem is sikerült megbarátkoznom vele teljes mértékben: a náná, a hasitasi meg a szellemes gúnyolódás teljes mértékben életidegenné teszi számomra a Liliput Hollywood komorságát és vészjósló mivoltát.

De szerencsére a félresikerült számoknak vége van, és elérkezünk a címadó dalhoz, amely az én szememben a nagybetűs C S Ú C S P O N T a lemezen: a depresszív, mégis ütős témák és a szöveg furcsa filozófikus bájának ötvöződése a legművészibb és legmeghatározóbb dal, amit a Tankcsapda eddig kiadott.

Az Amit a vér kíván felhagy az apokalipszis témájával, inkább a nők felé veszi az irányt, ami egyszerűsége ellenére mégis sokkal jobban működik az említett két kevésbé jó darabnál. Ha valamihez hasonlítanom kéne, valahol a Vörös rúzs és az Azt mondom állj fele keresgélnék.

Az utolsó előtti szám (Hívjuk inkább úgy) megint egy líraibb darab, viszont ez most nem világi problémákat boncolgat, hanem az életet és a szerelmet választja témájául, de nem olyan gyerekesen és rocksztárosan, mint ahogy régebben voltak ezek megírva a Tankcsapdánál, hanem talán a Lélekhangokból érettségét viszi egy újabb szintre, ezt én összefüggésbe hoznám azzal a nem mindennapi eseménnyel, hogy Lukács László 2018-ban megházasodott, ezzel úgymond “megérett” az ilyen és ehhez hasonló érzelmek felnőttesebb köntösben való kifejezésére.

A zenekar egy, a halál sokkoló hirtelenségéről és az azzal szemben való tehetetlenségünkről szóló dallal zárja az albumot, mellyel emléket állít két, hozzájuk közel álló személyről. A gesztus szép, a dal jó.

Összességében a Tankcsapda megint bebizonyította, hogy még mindig képes eleget tenni az elvárásoknak, és hogy nem tud még egyszer előfordulni az egy jubileumi lemezzel, mint ami 10 évvel azelőtt.

A Tankcsapda tagjai: Lukász László énekes/basszusgitáros, Sidlovics „Sidi” Gábor gitáros és Fejes Tamás dobos.

Pont: 9/10

Ui: Sidinek üzenem, hogy nagyon szépen köszönöm a pengetőt az esztári koncertről, én voltam elől az a szerencsétlen, aki állandóan csak tapsolt. :D

Az elmúlt másfél évben nagyon a szívemhez nőtt a Radiohead nevű brit zenekar, akik félelmetes hozzáértésükkel és minőségi, másokhoz képest egyenesen felsőbbrendű zenéjükkel keltették fel magukra a figyelmemet. Bár először a Creep-et hallottam tőlük (ami semmi nem volt ahhoz képest, amit azután csináltak), később viszont már a The Bends és az OK Computer albumaik alkották a lejátszási listámat, amik a Pablo Honey (az első albumuk) után hatalmas zenei fejlődést mutattak és utóbbi hozta meg számukra a nagy áttörést. Míg az első album egy kicsit félresiklott, grunge-os próbálkozás volt, rajta a mai napig legismertebb számukkal, a már emlegetett Creep-el, addig a The Bends már egy sokkal kiforrottabb, jobb lemez lett, ahol azonban még mindig a gitár és a dob dominált. Az ezt követő OK Computer is ezt a vonalat vitte tovább, azonban itt már egy újabb szintre emelték önmagukat és elektronikus hatásokat is belevittek zenéjükbe, mely alapvetően a technika rohamos fejlődésének veszélyeiről szól és hogy lassan mind csak programozható robotokká válunk (lásd Fitter Happier). Ugyanezzel a pesszimizmussal és egy teljesen új hangzással készítették el következő, negyedik albumukat.

Mai témánk a Radiohead 2000-ben kiadott Kid A című lemeze, amellyel a zenekar egy teljesen új irányba indult el (ezért aztán kaptak egy Grammy-t is). Bár az eddigi pár bejegyzésem nagyrészt rock és metal albumokat próbáltak kiemelni a közutálat bugyrából, vagy alapból nagyszerűnek vélt lemezeket bemutatni az én szemszögemből, itt most átevezünk az IGÉNYES elektronikus zenéhez, a Radiohead legendás negyedik korongjához.

A mű az Everything In Its Right Place című dallal indít, amelyben a jéghideg szintetizátor és a számítógéppel felszabdalt vokál uralkodik, ezzel egy igazán kellemetlen, de mégis megnyugtató atmoszférát teremtve. Már az első számnál könnyen ráeszmélünk, hogy ez egyáltalán nem az, amit az előző lemezeknél megszoktunk. A szöveg, bár nem túl bonyolult szerkezetű, mégis kifejezetten nyugtalanító (Yesterday I woke up sucking a lemon/There are two colours in my head/What is that you tried to say?), leginkább egy ellentétet próbál megfogalmazni: Minden a helyén van... azonban ordít az egészről, hogy ez közel sincs így. Következő a címadó szám, ami több, mint valószínű, hogy az album legelvontabb száma és én, mint kezdő angolos, csak sejtem hogy mégis mi lehet a célja (bár itt a zene kifejezőbb, mint maga a szöveg). Ilyen-olyan elektronikus hangeffektek, Thom Yorke gépesített hangjával. Valószínűleg ez egy olyan dal, amit ha betennék egy társaságban, csak néznének, hogy milyen bajom van, de a Radiohead alapból arról szól, hogy nem mindenki tudja szeretni. A harmadik szám címe elég ironikusan The National Anthem, egy alapvetően jazz-es darab, mely a végére totális káoszba fullad a fúvós hangszerek által. Itt is többet fogalmaz meg a zene, mint a szöveg, mivel ha egy ilyen őrült himnusza van a világnak, akkor milyen lehet maga a világ? Ezt követi a másik személyes kedvencem az Everything In Its Right Place után, a How To Disappear Completely, ami tökéletesen megfogalmazza a Radiohead létjogosultságát a zenei világban. A dal az „én”-ről, a saját létünk, létértelmünk meghatározásának nehézségeiről szól. A gitár, a dob és a basszus mellett visszaköszönnek a szimfonikus elemek is, amelyek azonban a The National Anthem tébolya után egy sokkal művészibb, nyugodtabb formában mutatkoznak meg. Ezt követi a Treefingers című átvezető, amely akár egy filmzenének is elmehetne. Az Optimistic, bár gitáron alapul, mégsem hasonlít egyik régebbi Radiohead számra sem. A szöveg valóban egyfajta optimizmusról szól: Azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a legyőzhetetlenek, a tápláléklánc csúcsa és hogy ez így is marad, míg világ. Ez eddig igaznak is hathat, azonban valahogy a dinoszauruszok is kihaltak, pedig ők aztán tényleg szívósak voltak ( „Dinosaurs roaming the earth...”). Az In Limbo eléggé hasonlít hangzásban az előző számhoz, azonban annál sokkal összetettebb. A gitár és a dob mellett előjön az elektronika és Yorke csodás falzettje is. A dal leginkább arról szólhat (az én értelmezésem szerint), hogy az emberek csak azt látják, amit látni akarnak és emiatt képtelenek változtatni bármin is. A nyolcadik szám a sorban a lemez egyik legismertebb és talán legjobb száma, az Idioteque. Teljesen elszakadunk a hagyományos hangszerektől, elektronikus (kicsit sokat használom ezt a szót, de nem ismerem semmilyen alternatíváját, ne haragudjatok) pötyögésekből felépített, végtelenül lehangoló, de annál szebb számról beszélünk. A dal nem meglepően a modern társadalom egy újabb hibáját részletezi: az emberek már betegesen énközpontúak és anyagiasak lettek, emellett pedig az idejük nagy részét a technikai eszközeiknek szentelik (És akkor még nem is léteztek az okostelefonok!). A soron következő track a Morning Bell, ami egy sokkal nyugodtabb, egyszerűbb darab az albumon (aminek az egy évvel későbbi Amnesiac albumon van egy fokkal izgalmasabb, „hangosabb” verziója). Érdekesség ennél a dalnál, hogy Thom először egy MiniDisc-re vette fel, azonban egy viharban tönkrement ez a lemez, ő pedig addigra teljesen elfelejtette a dalt. Öt hónappal később épp egy 24 órás repülőúton volt, és alvás közben csodák csodájára eszébe jutott a teljes dal. Ez a szám az én értelmezésem szerint a világ felgyorsulásának következtében kialakult monoton életről szól (Morning bell... release me). A Kid A utolsó darabja a Motion Picture Soundtrack című szerzemény, amelyben a szintetizátor mellett Yorke hangja adja meg a harmóniát. Ez a dal mindenkinek mást jelenthet, azonban én még nem sikerült megtaláljam a saját értelmezésemet. Na de hogy ez a dal se maradjon értelmezés nélkül, a fő jelentése az lehet, hogy „az élet nem olyan, mint a filmekben”. Érdekes módon ennek az albumnak van rejtett száma: pár perccel a Motion Picture Soundtrack után ugyanazon a tracken van egy rövid, átvezető-szerű, az album alaphangzását újból megidéző szám, aminek én nem látom értelmét, de nem zavaró.

Ez a bejegyzés nem lett a leghosszabb, azonban erre két ok is van: maga az album sem egy hosszú anyag, illetve annyira tökéletes és vitathatalan, hogy nem lehet róla többet mondani. Hallani kell, ennyit tudok javasolni mindenkinek.

A Radiohead tagjai: Thom Yorke énekes/gitáros, Jonny Greenwood gitáros, Ed O’Brien gitáros, Colin Greenwood basszusgitáros és Philip Selway dobos.

Pont: 10/10

Az utóbbi pár évben nagyon a szívemhez nőtt a Slipknot, meg úgy a metal- és rockzene is. Az Iowa-i kilencesnek rengetegszer lepörgettem itthon a szürke fejezetét (The Gray Chapter), erről szólt az első bejegyzésem is. Ez körülbelül akkor történhetett, amikor kilencedikbe mentem, hiszen akkor ismertem meg a metalzene műfaját (meg azóta sok minden mást is). Azóta leérettségiztem. A Slipknot ez alatt az idő alatt lenyomott egy turnét az (akkori) új lemezzel, majd elmentek egy pár éves pihenőre, Corey pedig csinált egy (kifejezetten szar) lemezt a Stone Sour nevű zenekarával, majd azt is megturnéztatta. A tavalyi évben röppent fel a hír, miszerint a srácok a stúdióban vannak, ez be is bizonyosodott, amikor 2018. október 31-én (ami náluk ugye Halloween) kiposztolták All Out Life címre hallgató vadiúj számukat, amitől aztán a metálvilág oda-vissza volt (köztük én is, reménykedvén, hogy helyet foglal majd az új albumon). Utána egy jó ideig nagy csendbe volt a csapat (csak véletlenül épp lelépett mindenki kedvenc Pinokkiója, Chris Fehn, pénzügyi okokból), majd idén, május 16-án kitették az Unsainted-et, ezzel együtt albumcímet, maszkokat, borítót, illetve a tracklistet is... a tracklistet, amin én valamilyen módon nem találtam az akkori kedvenc Slipknot-számomat, az All Out Life-ot. Gyorsan sikerült rádöbbennem arra, hogy azért nem láthatom, mivel nincsen rajta. Na mindegy. Egyébként az albumot záró Solway Firth és a Birth of The Cruel is kikacsintottak a premier előtt. Az albumot augusztus 9-én adták ki a Roadrunner Records gondozásában (Milyen meglepő... Nem? Nem.).

Az albumot körülbelül öt alkalommal hallgattam meg teljes egészében, és még mindig azt kell mondjam: egy-egy helyen meglepődök a maszkosok találékonyságán, máshol sírni van kedvem és az az egyetlen kérdés van előttem: Mi lett az egyik kedvenc zenekaromból? Na jó, azért ennyire nem tragikus a helyzet.

A lemez az Insert Coin című számmal indít. Amikor megláttam ezt a címet a tracklistben, azt hittem valami játékgép-szerű hangeffekt lesz, tökéletes folytatása lett volna a Gray Chapter If Rain Is What You Want-jának (abban valóban volt egy ilyen hangeffekt). Nos, nem így lett. Mielőtt egyből a földbe tipornám az egész albumot, meg kell hagyni, elég hangulatos intro lett, sokkal eredetibb, mint az eddigiek (és azok sem rosszak). Itt elhangzik az „I’m counting all the killers…” frázis, azonban ez majd csak később lesz fontos. Ezután egyből ugorhatunk a levesbe. Unsainted. Az első dal a lemezről, amit a zenekar megmutatott nekünk. Nem tudok sokat elmondani róla, ez az egyik kedvencem erről az albumról. Nem egy hatalmas újdonság, viszont tökéletesen össze van rakva, igazi Slipknotos zúzást kapunk. Az Unstainted-et a Birth of The Cruel követi, ami először nem igazán fogott meg, azonban később sikerült meggyőznie. Rugózós tempó, erős basszus, találó szöveg és hang. Körülbelül ezek jellemzik ezt a jó kis számot... nem új, nem szokatlan, de ugye még csak a lemez elején járunk. Hol van még a vége? A Death Because of Death-től fogalmam nem volt, mire számíthatnék, amikor megvizsgáltam a tracklistet: ez egy átvezető. Már a negyedik dal átvezet minket az ötödikre. Na mindegy, mosolyogtam egyet rajta (eskü). Gyorsan kárpótolt engem a Nero Forte, ami nevetségesen egyszerű, Slipknottól NEM megszokott zúzással, The Blister Exists-es dobolással lopta be magát azonnal a szívembe. Tényleg, erről a dalról rosszat nem lehet mondani, olyan veszettül jó. És akkor most beszéljünk egy picit arról, hogy mi a bajom a lemezzel, mivel eddig ez a világ legjobb lemezének is lehetne a kritikája. Most, hogy elértünk a Critical Darling-hoz, bizony vannak kétségeim. Először is: a dal hat perces. Amikor először láttam, elgondolkodtam magamban: van a Slipknotnak ilyen hosszú dala? Nem sok, azok sem kiemelkedőek. Meg tud-e a Slipknot tölteni 6 percet érdemi zenével? Nem tudom. A dal végére rájöttem: nem mindig. A szám nem igazán tudta hozni azokat az elvárásokat, amikkel én álltam elé. Nagyon szép az ének, de miután vége a dalnak, egyszerűen nem emlékszek rá, hogy is szólt az. A riffek se rosszak azonban azok is pont ugyanilyen felejthetőek számomra (ami baj). Ha valaki olvasta a kritikámat a Metallica St. Anger című albumáról, az tudja, hogy az egyik legnagyobb bajom az volt vele, hogy a számok feleslegesen hosszúra lettek nyújtva. Valami ilyesmit érzek itt is. Semmiféle karaktert, kreativitást nem látok ebben a dologban, nem oszt, nem szoroz az albumon semmit. Emellett a 6 percre gyorsan meglett a magyarázat: a végére csaptak még egy átvezetőt, mert az olyan nagyon jó és az oda kell (ez az átvezetés már messze nem olyan kreatív, mint az intro volt). Az A Liar’s Funeral azonban már nem ilyen tragikus. Bár érződik rajta, hogy nagyon szeretne Snuff 2.0 lenni, nem tudok rá haragudni, hiszen ez a szám tökéletes példája annak, hogy mitől ilyen nagyszerű zenekar egyébként a Slipknot: tökéletesen tudnak váltani érzelmesről keményre, keményről érzelmesre, a keményben ott van az érzelem, a fájdalom, a lassúbb részek pedig jobban tudnak ütni, mint sok metal zenekar legdurvább riffje. Most hogy kigyönyörködtük magunkat, át is térhetünk a Red Flag-re, a számra, ami helyett igazán láttam volna az All Out Life-ot. Egy teljesen átlagos, talán egy kicsi Iowa-s hangzásvilágot nyújtó track-ről beszélhetünk, ami egyébként nem rossz headbang-hez. Minden máshoz azonban sajnos elég kevés. A What’s Next-nél már komolyan felnevettem. Ezek a Slipknoték nagyon szeretik az átvezetéseket. Leginkább az ilyen tipikus, liftben hallható várózenékre hajaz, ami ha nem is érdekes, legalább új. Ezt követi a Spiders, ami egy igazán rendhagyó mű lett a Slipknot eddigi számaihoz képest, lassabb, csípkelődő, egyáltalán nem eldurvuló kis zenéről van szó, amibe sikerült egy apró szólócskát is belecsempészni, igazán ízlésesen. Azt kell mondanom tetszik. Az Orphan megoldásától sírva röhögtem az autóban. Az epikus, dobos kezdést egyszercsak megszakítja egy teljesen sablonos, átlagos zúzás, ezzel számomra teljesen nevetségessé téve az egész dalt. A Blister Exists dobja itt is beköszön a végén, amivel többnyire sikerül kiengesztelni engem a kezdés után (a Blister Exists egy jó szám, na). Ha eddig nem találtuk az igazán nagy innovációt, a csodát, a megismerést, akkor most megkapjuk a My Pain-t. Akárhogy is nézem, a Slipknot írt egy elektronikus dalt. Egy nem is rossz elektronikus dalt. Egy olyan elektronikus dalt, ami engem félig-meddig kárpótol is a Critical Darling utáni enyhe depresszióm után. Ezektől eltérve engem megvettek kilóra ezzel a cuccal, itt van az az igazán nagy innováció, amit én vártam ezektől az emberektől. A dal egyébként nekem egy kicsit a Radiohead Kid A című albumának a hangzását juttatja az eszembe, bár ez csak az én megszállottságomnak az eredménye. A Not Long For This World azonban gyorsan eltünteti a tökéletes album gondolatát a fejemből, nagyjából ugyanazokat írhatnám, mint a Critical Darling-nál: felejthető ének, felejthető riffek, Nero Forte-egyszerűségű, azonban közel nem olyan minőségű anyag. És természetesen ez a dal is kapott egy fantasztikus átvezetést a végére, bár ez a zárást hivatott előkészíteni, ezért nem annyira rettenetes. Az album záródala a Solway Firth. Őszintén megmondom, nekem ez a kedvenc dalom az egész albumról, amióta előszőr meghallottam. Nem újít, mint a My Pain, nem olyan felejthetően átlagos, mint a Red Flag, hanem önmagában jó, mint az Unsainted, sőt, valamivel jobb is annál. Tökéletes albumzáró pörgést kapunk, amiben minden összejön, ami a Slipknotnak valaha is összejöhetett: mindenképp ki kell emelnem a „What have you done?” részt, amiben én tökéletesen érzem azt az odaadást és azt az indulatosságot, amit Corey beleadott ennek a csodának a feléneklésekor. Egyszerűen elképesztő lett, le a kalappal előttük.

Most, hogy kiveséztük az idei Slipknot-albumot, ideje levonni a következtetéseket: Jó lett-e a lemez? Nem lett rossz. Lehetett volna jobb? Sokkal, ez nem is kérdés. Kellett-e volna valamit változtatni? Igen: a Red Flag helyére betenni az All Out Life-ot (ami egyébként a japán kiadásra felkerült, nem tudom ők mivel érdemelték ezt ki), az átvezetések számát jócskán lecsökkenteni, az olyan daraboknak, mint a Critical Darling, az Orphan, vagy a Not Long For This World pedig mégegyszer nekiugrani és kihozni magukból a maximumot. Ha ezeket teljesítették volna, akkor lehet, hogy ezt választottam volna meg személyes kedvencemnek, de így marad a Gray Chapter. Ez van.

A Slipknot tagjai: Corey Taylor énekes, Mick Thomson és James Root girárosok, Alessandro Venturella basszusgitáros, Sid Wilson lemezlovas, Craig Jones sampleres, Jay Weinberg dobos, Shawn Crahan perkás, meg valami Tortilla Man (ő is perkás).

Pont: 8/10

Kevesebb mint egy hónap választ el bennünket a zenetörténelem egyik legnagyobb tragédiájának első évfordulójától: a Linkin Park frontember Chester Bennington öngyilkosságától. A világhírű énekes tragikus halála az egész világot megrázta, engem is letargiába taszított egy hétre. Halálának módja önakasztás volt, barátja, a szintén önakasztás által májusban elhunyt Soundgarden, illetve Audioslave énekes Chris Cornell születésnapján. Az a bizonyos 2017 július 20-adika minden Linkin Park fan agyába beleégett egy életre. Emlékszem aznap pont egy városban voltam, az egyik jóbáratomnál töltöttem el néhány napot, mivel akkor volt a születésnapja. Kint ültünk az erkélyen, és éppen a Facebook-ot nézegettem, mikor az egyik rockzenével foglalkozó hírportál cikke szerint Chester Bennington, a Linkin Park énekese öngyilkos lett. A lélegzetem is elakadt. Megmutattam haveromnak és ő se akarta elhinni. Legszívesebben utána mentem volna a halálba, de végül arra jutottam, ha neki meg kellett halnia, legalább nekem ne kelljen. Chester halála egy teljes hétig tartódepressziót okozott nekem, de végül sikerült elfogadnom a tényt és továbblépni (miközben ezeket a sorokat írom, legszívesebben sírnék a gyász miatt, amely most felerősödött bennem). Az album turnéját félbehagyták, azonban a rajongók együttérzőek voltak, és nem kérték vissza a pénzt a már megvásárolt jegyekért. A Linkin Park tartott egy nagykoncertet Chester emlékére, olyan vendégszereplőkkel, mint a Korn Jonathan Davis-e és a System Of A Down Daron Malakian-ja, emellett kiadtak egy koncertlemezt One More Light címmel, ami a turné megtartott koncertjein eljátszott dalokat tartalmazza. Azon az estén a Tankcsapda is megemlékezett Maradj velem című feldolgozásukkal a néhai frontemberről a saját koncertjükön. Chester életművének utolsó ereklyéje a Linkin Park One More Light című lemeze, amelynek pop-os hangzásáért kemény bíralásban részesült a zenekar a rajongók felől (az még csak olaj volt a tűzre, hogy Chester amúgyis nehezen tudta elviselni a negatív kritikát). Ez az első olyan lemez, amiről úgy írok kritikát, hogy nincs meg nekem itthon, fizikai formában.

A lemez a Nobody Can Save Me (Senki nem tud megmenteni) című dallal indít, ahol már érezhető, hogy a Linkin Park az évek során a nu metal-ról lassan, kis lépésekkel, de pop-ra váltott. A cím (meg úgy az egész lemez) teljesen új értelmet nyert a történtek után, sajnos tényleg senki nem tudta megmenteni Őt. Én kifejezetten szeretem ezt a számot, szép, dallamos. A szöveg végtelenül depresszív (csak úgy mint az egész lemez), ez a korong egy segélykérés volt Chestertől (és bizony senki nem vette a lapot). Az “I'm dancing with my demons” (Táncolok a démonaimmal) sor azóta is egy pillanatnyi levertséget kelt bennem, ahányszor hallom ezt a dalt. A Good Goodbye (Jó viszlát) egy rap-orientált darab, főszerepben Mike Shinoda , Pusha T és Stormzy (utóbi kettőről sosem hallottam még) áll, azonban a refrént Chester énekli. Jól nyomják azt, amit kell, nem Eminem módjára tolják, de nem is sokkal gyengébben. Jó a beat, Mike különösen indulatosan mondja a magáét, a másik két rapper is egész jól adja. Ugyanolyan depresszív szövegvilág, búcsú mindentől, és egy új úton való elindulás (sajnos a mi Chesterünk meg is tette). Harmadik a Talking to Myself (Magamhoz beszélve), amelynek bizony azon a bizonyos július 20-adikán jött ki a videóklipje, pár órával a halálhír előtt. A szám egy igazi koncertre való energiabomba, viszont a szöveg közel sem a szórakozásról szól, hanem Chester gondolatairól (aminek ugyebár semmi köze nincs a boldogsághoz). Ez a One More Light album egyik legismertebb száma, nyilván mert ez a legpörgősebb (amit bizony a soproni Volt fesztiválon is telitorokból skandáltak a rajongók, három héttel a szomorú esemény előtt). Én is nagyon szeretem ezt a számot, viszont egyáltalán nem derít jókedvre, ahogy egyetlen Linkin Park szám sem (nem is ezért hallgatom őket). A Battle Symphony (Csata-szimfónia) megint csak egy tökéletes szerzemény, gyönyörű énekhang és dallamos zenei alap ötvöződése. A szöveg ugyanúgy depresszív, azonban megbújik benne egy pici optimizmus, a lírai én (vagyis Bennington) ahányszor elesik, feláll és nem adja fel (bar így tett volna akkor is). Nagyon szeretem ezt is. Az Invisible-ben (Láthatatlan) kizárólag Mike Shinoda énekel, nem rossz, szeretem is a hangját, de nem igazán illik bele a kontextusba (ezért nem fogok pontot levonni). Ha valakinek bejön ez, és a többi Shinoda-s cucc erről a lemezről, annak tudom ajánlani a srác nemrég megjelent Post Traumatic című szólóalbumát (olyan mint ezek a számok csak még jobbak). A Heavy (Nehéz) volt az első dal a korongról, amelyhez a zenekar klipet forgatott, majd kiposztolta az internetre még a lemez előtt, amolyan előzetesként. Az emberek már itt elkezdték köpködni az egész csapatot, mert a nagy sikert arató, jól dicsért The Hunting Party után senki nem várt ilyen színtű poposodásra. Nekem már akkor tetszett az egész koncepció, bizony minőségi popzenéről van itt szó kérem. A számban szerepel egy Kiiara nevű énekesnő is, és egy nagyon szép duettet adnak elő ketten. A szöveg témáját nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni: Miért olyan nehéz minden (“Why is everything so heavy”)? Ez egy olyan kérdés, amire Chester ezen a világon nem kapott választ, ezért elment egy másik világba, hátha ott majd kap (azonban onnan már nem tudott visszajönni sajnos). Újabb Mike Shinoda-szerzemény következik a Sorry For Now (Sajnálom mostanra… vagy valami ilyesmi) képében, valamivel tetszetősebb, mint az előző, de akkor sincs helye ezen a lemezen már bocsánatot kérek. Értem én, hogy Mike is a Linkin Park tagja és tud énekelni, de ennek a bandának az énekese akkor is Chester Bennington marad még világ a világ. A dal nem rossz, de nem illik bele az összképbe. A szöveg itt sem a legvidámabb, de közel nem olyan depresszív mint az IGAZI énekes szövegei voltak (annyit megjegyeznék, hogy egy pár másodpercig Chester motyorékol valamit a dal felénél, illetve az utolsó refrénben kórusként is jelen van). Visszatér a mi alacsony, gyémánttorkú sztárunk, a Halfway Right (Félúton jobbra) egy nagyon ügyes darab, szépen szól a zongora, a dob és maga az ének is. A dalban megbújt egy jellegzetes popos klisé is, Chester nananázása, amit én személy szerint el tudok viselni, itt legalább normálisan hangzik, akkor is, ha csak töltelék. A címadó szám jön (One More Light = Még Egy Fény), ami mellett nem tudok csak úgy elmenni. A leglassabb, legdrámaibb alkotás ezen a korongon. Ez a szám különös helyet foglal el a szívemben, minden hallgatáskor a sírás kerülget (olyasmi, mint a Red Hot Chili Peppers Wet Sand-jénél, talán még intenzívebben). A legdepresszívebb szövegvilággal rendelkezik ez a mestermű, Chester természetfelettien gyönyörűséges hangja itt bontakozott ki legjobban. Ez a 4 perces szerzemény a tragédia után teljesen új értelmet nyert, a frontember halála még borúsabbá tette az amúgyis borzasztóan érzelmes dal hangulatát. Chester Bennington (tudom, hogy sokszor mondom azt, hogy Chester, de magasról teszek rá, a történelem egyik legnagyobb zenészéről beszélünk jelenleg, és megérdemelné, hogy akár ezerszer megemlítsük név szerint egy bejegyzésben, csak a kritika nem elég hosszú ahhoz) életének utolsó zeneszámához érkeztünk, melynek címe Sharp Edges (Éles szélek… nagyjából…). Akusztikus gitár adja az alapot, az elektronikus effektek egy csipetnyi country-s hatással látják el a zenét. A dal hangzása fölöttébb vidám, ami viszont nem mondható el a mondanivalójáról. Sok rossz dolog történik velünk életünk során. Ezek a rossz dolgok mind azért vannak, hogy próbára tegyenek minket. Ha sikerül legyőzni őket, erősebbek leszünk. Chester is erősebb lett tőlük. Legalábbis Ő ezt mondta, mi meg ezt hittük. Ezt a szerzeményt is egy teljesen mas szemszögből vizsgáljuk, mióta annak szerzője itthagyott minket: az Ő távozása a mi életünkben egy kifejezetten rossz dolog, viszont tovább kell lépnünk, hogy erősebbek lehessünk, hiszen ő tanított erre minket.

Összességében azt kell hogy mondjam, ez az eddigi legérzelemdúsabb dolog, amit én valaha életemben csináltam (és baromira büszke vagyok rá). A Linkin Park azt nyilatkozta, hogy folytatni fogják, aminek körülbelül annyi értelme lenne, mint a Repiblicnak Cipő nélkül, vagy a Queen-nek Freddie Mercury nélkül (persze ezek is folytatták, aminél én nagyobb tiszteletlenséget még életemben nem láttam). Ha folytatják is, valószínűleg egy ilyen Mike Shinoda-féle rappelgetős-énekelgetős műfajban viszik tovább azt, amit Chesterrel elkezdtek (mert addig a Linkin Park bizony egy nagy nulla volt). Én az albumot imádom, és szubjektív véleményem szerint ez a lemez hordozza magában a legtöbb értéket a világon. Az az ember, aki emberek százezreinek segített a zenéjével, nem tudott saját magán segíteni, mi pedig nem segíthettünk rajta.

Chester. Köszönöm, hogy a zenéiden keresztül segítettél rajtam, amikor padlón voltam. Emléked örökké őrizni fogom a szívemben, és örülök, hogy egy kicsit te is az életem része voltál, vagy és leszel is. Papolhatok itt, amennyit csak akarok, hiszen te magad mondtad, a végén már úgysem számít. Nyugodj békében, Chester Bennington, hamarosan találkozunk.

A Linkin Park tagjai: Chester Bennington énekes (örökké az lesz, hiába nincs már köztünk), Mike Shinoda énekes , rapper, gitáros és zongorista, Joseph Hahn DJ, Brad Nelson gitáros, David Michael Farrell basszusgitáros és Rob Bourdon dobos.

Pont: 10/10

A piros csípős chili paprikás fiúk a 2011-es I'm With You után öt évvel, 2016-ban kiadták tizenegyedik nagylemezüket The Getaway címmel. A korong nagyban hasonlít legyes-borítós testvérére, viszont ezt a “kevesebb gitár-több zongora” féle megoldást egy újabb szintre emelte a kaliforniai négyes (magyarul amit ott elkezdtek azt itt folytatták, ha valakinek nem tetszett az I'm With You, akkor ezt sem kedvelheti különösképpen, aki meg szerette, annak biztos ez is bejött).

Az anyag a címadó télellel indít, amely az egyik személyes kedvencem is egyben. Az egész egy beatbox-szerű alapra épül, nagyon szép a dob, a basszus, az a kevéske gitár és Anthony hangja is (nagyjából ugyanaz a hangzás, mint az I'm With You-nál). Egy elég fogós szám, talán még funky-nak is lehetne mondani, és baromi jól össze van dobva. Ha már állandóan szóba kerül az előző korong, innen sem spórolták ki a női kórust, itt is nagyon szépen énekelnek. Következik a lemez legnépszerűbb dala Dark Necessities címmel, ami ugyanolyan lazára sikerült, mint a címadó nóta, és ugyanúgy tökéletes dal. Az előző albumon megismert taps-effekt újra megjelenik, és a zongorát sem sajnálja Flea. Itt sem vitték túlzásba a gitározást, de igazából ennyi is pont elég ezekhez a dalokhoz, nem úgy vannak összerakva. Külön kiemelném Chad Smith ütéseit, aki őszintén szólva nem tol őrült dobszólókat, de amit meg lehetett írni ezekhez a számokhoz, azt becsülettel megírta és jól szólnak, főleg a Dark Neccesities-nél. A szám nagyon harmonikus, ilyesmit talán a Did I Let You Know-nál lehet még érezni, megnyugtatja az ember lelkét és kifejezetten kellemesen hat. Harmadikként jön a We Turn Red, egy kicsit komolyabb darab, de talán csak a dob miatt. Ebben a számban olyan dolog történik, amit nem sok ember várt: a refrénben Josh végre akkordokat játszik! Igaz akusztikus gitáron, de már az is valami. Fejlődünk! Ez is egy nagyon jó darab, viszont jelentősen eltörpül az előző kettő mellett. Anthony kifejezetten ügyesen énekel ebben a dalban, és Flea is rendesen odateszi magát (Chad-ről és Josh-ról már nem is beszélve). A The Longest Wave a lemez eddigi leglassabb tétele, a Bogyó és Babóca főcímdalának tökéletes lenne. Viccet félretéve egy zongorásabb nótáról van szó, ami kifejezetten dallamos és megint csak egy tökéletes zeneszámról beszélhetünk, nem meglepően kevés, de jól eltalált gitárhangokkal. Legnagyobb Chili-favoritom következik a Goodbye Angels képében, egy dal, ami ballada is, meg nem is. Akkordfelbontással kezdünk, amit Anthony egészít ki énekdallamaival, majd megjelenik Flea és Chad is és egy lassabb felvezetés után robbanunk bele a refrénbe, ami olyat üt minden alkalommal a kis szívembe, mint a tíz kilós kalapács, és olyan jól hangzik az egész, hogy a könnyem csordul ki tőle (mindezt csinálják természetesen a legkevesebb gitárral, de úgyis felesleges lenne). Miután Bajusz Béla befejezte az éneklést ebben a dalban, jön Josh, aki akkorát reszel a hathúrosán körülbelül négy hanggal, hogy lefejelem a plafont tőle (miközben persze Flea is nyomja a magáét, amitől már a padlón is otthagyom a homlokom nyomát). A Sick Love egy szerelmes dal. Nagyon szerelmes. Annyira, hogy már a nyála is kifolyik. De nem tudok rá haragudni. Hogy miért? Mert jó. Nagyon jó. Elképesztően jó. Abszolút nyugtató alapja van, és Anthony is hozza az elvártat. A dalnak társszerzője volt Elton John is egyébként. A Go Robot egy tipikus harminc évvel ezelőtti diszkózene IS lehetne, majdnem az is, de mégsem. Nem az, mivel nem 1986-ban készült, hanem 2016-ban, és nem a Modern Talking írta, hanem a Red Hot Chili Peppers. A klip maga is ezekre az időkre akar reflektálni, a retro autó-dizájn és maga a diszkó atmoszférája is a nyolcvanas évek Los Angeles-ének feeling-jét igyekszik reprezentálni. Nagyon szeretem ezt a szerzeményt is. A Feasting On The Flowers ritmusa egyből magával ragad, a gitáros díszítés pedig elégedettséggel tölti el hallójáratainkat. Az új Chili-hangzáshoz persze a női háttérénekesek is dukálnak, akik bizony nagyon jól végzik a rájuk bízott munkát, a végeredmény pedig fantasztikus. A Detroit egy eléggé szokatlan cucc, de működik. A gitárriff tök jó (kicsit Black Sabbath-os), a dob tök jó, a refrén pedig a Californication albumot juttatja eszembe, pontosan nem tudom melyik dalt. Sorra kerül a korong leggyorsabb dala is, nevén nevezve a This Ticonderoga (ne kérdezze senki, hogy mit jelent, mert fogalmam nincs). Egy Goodbye Angels-hez hasonló gitárreszelés adja az alapot a számnak (ami amúgy rohadt jól hangzik), és egy-egy helyen átvált egy lassabb, zongorás tételbe, majd újra a gitáré a főszerep. Anthony itt is nagyon profin énekel (mintha tudna csúnyán is), tökéletesen illik a hangja ebbe a kontextusba. Az Encore átvisz minket egy külön dimenzióba, ahol semmi más nincs, csak a nyugalom és a csend. A gitár és a zongora ötvözése egy nagyon komoly légkört teremt az hallgató agyában, és kis túlzással alfa állapotba is juttathatna minket. Az ének mögé kerített víszhang-effektes kórus mintha angyaloktól származna, annyira varázslatos. A The Hunter is ezt a vonalat követi, de annyira nem hipnotikus a hatása. Ha a fülem nem hal, hegedű is szólal meg a zenében, ami meg már csak a cseresznye a gyümölcstorta tetejére. Itt is megvan a határtalanság érzése, csak úgy, mint az Encore-nál, kb mintha a felhők fölött járnék (nem, nem a marihuánától, hanem a zenétől, ami igazából drogként is működhetne). Utolsó tétel a Dreams Of A Samurai, egy nagyon gyönyörű zongorás intróval megáldva, amihez ízlésesen hozzácsaptak egy kis női sóhajtást is. A művészi kezdés után megszólal a basszus, a dob, a gitár és az ének is. Ez a dal meglepően sok hangszert zúdít ránk egyszerre (ami úgy nem jellemző az albumra), a refrénbe az alaphangszerek mellé még bepofátlankodik egy zongora is, aki hallhatóan utána se akar távozni (ez persze senkit sem zavar, sőt). A dal meglehetősen hosszúkás, hat perces, amit nem veszünk észre, mert olyan tökéletesen van összerakva az a hat perc, hogy már csak arra ébredünk fel, hogy vége van az albumnak.

Mindent összevetve a Red Hot Chili Peppers megcsinálta a 2016-os I'm With You-t, itt-ott egy kis változtatással. Én ezt a lemezt is ugyanúgy imádom, mint legfiatalabb testvérét, és tudom, hogy sokan ugyanúgy utálják, mint az előbb említett verzióját. Kíváncsian várom, hogy mit hoznak a Los Angeles-i srácok a jövőben.

A Red Hot Chili Peppers tagjai: Anthony Kiedis énekes, Michael “Flea” Balzary basszusgitáros, Josh Klinghoffer gitáros és Chad Smith dobos.

Pont: 10/10

A domoszlói hard-rock csapat már 2004 óta húzza az igát, ez idő alatt nem kevesebb mint hét nagylemez került kiadásra. Első korongjuk Nem kell más címmel látott napvilágot, amely nem hozott jelentősebb sikert a vidéki bandának. A második, 2006-os Második harapás sem indította be a zenekart különösképpen. Ezt követő harmadik albumuk, az Aranylemez viszont már nevéhez hűen bearanyozódott, és akkor elkezdett úgy igazán beindulni a zenekar. Innentől minden albumuk hatalmas sikernek örvendett, és mai napig sem fulladt le a motor, idén jött ki mai kritikánk témájának folytatása, amely A tökéletesség hibája címet viseli. Mi azonban most visszaugrunk három évet, és meglátjuk, mit alkotott a Road akkor. Az album címe egyébként M.A.T.T., azaz Merni, Akarni, Tudni, Tenni.

Az első szám címe Kettő bennem az én, amely igencsak jól megmutatja, mit várhatunk ettől az anyagtól. A Road ugyanis pályafutása addig legkeményebb szerzeményét engedte a szabad levegőre, és ez nem túl nagy mértékben ugyan, de megosztotta a rajongói tábort. Mivel én ezzel a lemezzel ismertem meg a zenekart, így nekem ez a természetes, de belátom, teljesen más megközelítéssel álltak neki ennek az albumnak anno, mint az ezt megelőzőeknek. Nyilván aki például a Nem kell más és Második harapás egyszerűségére vágyott, vagy egy újabb Világcsavargóra, az biztos kicsit csalódott lett a M.A.T.T. hallatán, de nem olyan durva ez, hogy ne lehessen vele könnyedén megbarátkozni. A számhoz visszatérve, egyértelműen a Kettő bennem az én a lemez, és úgy egészben a Road legkeményebb dala, mint hangzásilag, mint tartalmilag is (a videóklip sem egy leányálom). A dal egyébként nagyon jó, szépen szól a gitár, a dob, a basszus, és Molnár Máté se szégyellte az egyébként nagyon egyedi és karakteres hangját kiadni. A szöveg a kettőségről szól (mily meglepő), miszerint mindennek és mindenkinek két oldala van (ez persze megint csak az én meglátásom). Következik a címadó dal, ami teljes mértékben magáért beszél. Merjünk, Akarjunk, Tudjunk és Tegyünk, mert hogy nem fog a sült galamb a szánkba repülni, az egyszer biztos. Itt se finomkodnak a domoszlóiak, nagyon erős, de annál fogósabb témákkal kényesztetik a dobhártyánkat. Külön dícséretet érdemel a két gitáros, Kádar Imi és Goya, akik olyan riffeket írtak, hogy a pofám leszakad tőle. A dalban lévő gitárszólóról pedig annyit mondanék: egyszerű, de nagyszerű (az nem kifejezés, hogy nagyszerű, erre már nincsenek szavak). A Húzom a kardot egy picit visszavesz a durvaságból, viszont ezt kompenzálja azzal a dallamos refrénnel, amely tökéletesen képviseli azt, amiért a Road ma Magyarország egyik legnagyobb rockzenekarának nevezhető. A szöveg nekem ugyanazt a motivációt sugallja, mint a M.A.T.T., hogy ne adjuk fel és küzdjünk, mert másképp el fogunk bukni. Máté hangja többféle éneklési formában megállja a helyét, talan egy kicsit korlátozottabb mint a System Of A Down-os Serj Tankian-é. Negyedikként jön a Túlzó kámfor illat című darab, ez a dal jelképezi a Road érzelmesebbik oldalát, azonban a lemez alap-atmoszférája itt is utat tör magának valamilyen szinten. Nekem ez a személyes kedvencem a korongról, főleg a sokszínűsége miatt, a szenvedélyes líraiság átvált tomboló szörnyetegre, majd vissza, és utána megint bekeményít (megint csak a System Of A Down-ot tudom felhozni mint hasonló megoldásokat alkalmazó zenei formáció). A szám amúgy a szerelmet, mint emberi érzést boncolgatja (hogy a gyíkba lehetne másképp?), egy kicsit bizarr köntösben. Ugyanezt a központi témát veszi át a Zsák a foltját, csak egy jelentősen vidámabb és kevésbé szenvedős formában. A dalban szereplő női hang egy rajongójuké mégpedig Földes Anetté, akit a YouTube-on megosztott cover-videóit látván a zenekar meghívott egy közös dal elkészítésére. A dal nekem nagyon tetszik, az album alaphangzása nagyon jól illik ebbe a kicsit optimistább, fényesebb kontextusba is. Hatodikként az anyagon A jó reménység foka szerepel, amit kvázi tengerészek is írhattak volna, a szöveg és a zenei alap is teljes mértékben is egy efféle feeling-et ad vissza a hallgatónak (bar nem valószinű, hogy a tengerészek elektromos gitáron zenélnek). Tökéletes cucc, külön kiemelendő Szabó Erik dobos teljesítménye, aki nagyon jól reprezentálja ezt a hajózós atmoszférát a dobritmusokkal. A Kígyóméreg a himbálózó ritmusával egy nagyon kellemes 4 percet tud okozni az embernek, Máté ezzel a félig hörgős, félik éneklő dallam tényleg egy farkaséhes fenevadra hasonlít leginkább. Őszinte leszek, én igazából nem tudtam konkrét dolgot leszűrni a szövegből, egyszer a vadakról, máskor meg a sebességről beszél, de mivel az már majdnem a refrén, így lehetséges, hogy nagyobb jelentőséget nyer, szóval valószínűleg a dal azokat a gondolatokat foglalja magába, amelyek akkor keringenek bennünk, ha mondjuk 130-al süvítünk végig valahol. Ezt nehéz volt megszülni, de nekem egyszerűen nem jön le elsőre a szöveg jelentése. Megesik. A Lopott ezüstkanál egy kicsit visszakanyarodik a korong elejéhez, visszatérnek a súlyos riffek és dobtémák, Máté pedig megint csak ordít mint a fába szorult rockzenész. A szerzemény az emberiség romlottságát mutatja be nekünk, és hogy a bűnösök egyre fejjebb kerülnek a ranglétrán, akiket ha nem állítunk le, tönkre fogják tenni az egész világot. Közeledünk a M.A.T.T. végéhez, utolsó elotti számként megkapjuk a Csillag lennék című kis csodát, ami egy nagyon szép gitártémával kezd, és egyből azt hinnénk, hogy ez egy Túlzó kámfor illat II lesz, de biza ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ha azt mondtam, hogy a Kígyóméregben Máté olyan, mint egy éhes farkas, akkor itt valami brutális hétfejű sárkány lesz a megfelelő kifejezés. A gitárok karmolnak, sőt szakítanak, a dob robban és az énekes sincs éppen a legvidámabb kedvében. Ez olyan, ami eddig nem volt megszokott a Road-tól. Elérkeztünk a véghez, mostmár Merünk, Akarunk, Tudunk és Teszünk is. Vége a tananyagnak, örülhetünk, persze együtt, mivel mi Egy család vagyunk (Veletek). Ez a dal is nagyon jó, viszont van egy nagy negatívum. Nyolc bejegyzéssel ezelőtt én egy valamit bíráltam igazán a Metallica St. Anger-jében, mégpedig azt, hogy annyira feleslegesen el vannak nyújtva a dalok. Na ez egy kicsit itt is megjelenik: mikor a dal elhalkul, és azt hisszük vége a lemeznek, bizony megint nagyot tévedünk, mivel nincs. Annak idején Mátéék úgy gondolták, hogy milyen pöpec lenne már, ha az utolsó szám riffjét fognák, és lejátszanák még százerszer, itt-ott tarkítva egy picit. A dal maga körülbelül három-négy (esetleg öt) perc, de a teljes track viszont huszonkettő. Gyakorlatilag tizenvalahány percen keresztül megy ugyanaz a riff (itt-ott egy kis díszítéssel), ami nem rossz, de egy öt perces dal erejéig pont elég, és huszonkét percen keresztül viszont már unalmas és teljesen felesleges. Emiatt nem fogok pontot levonni, mert igazából mikor a dalnak vége, fogod és kikapcsolod (a St. Anger-nél azonban ez a hosszúság eloszlik a dalokban, amit már nem lehet csak úgy átnyomni).

Összességében a pálinkaimádó vidékiek megmutatták, hogy ők bizony tudnak ám kemények is lenni, nem is akármennyire. A M.A.T.T. az én szememben a Road eddigi legjobb alkotása, igen, jobban tetszik, mint az idén kiadott A tökéletesség hibája, de ezért senki se hibás, az én ízlésemnek jobban megfelel az szürke borítós darab.

A Road tagjai: Molnár Máté énekes és basszusgitáros, Kádár Imre és G.B.ZS. Goya gitárosok és Szabó Erik dobos.

Pont: 10/10

Valószínűleg átírhatnám a blog nevét Lemezkritikákról arra, hogy Utált lemezeket bemutatni jónak – kritikák, mivel ez megint egy olyan darab, ami nem mindenkinek, pontosabban a többségnek nem a szíve csücske.

A blog tizedik bejegyzése következik, így most egyik nagy kedvencemet, a Red Hot Chili Peppers úgyszintén tizedik, I'm With You című albumát fogom kielemezni. A 2006-os Stadium Arcadium után John Frusciante 2008-ban másodjára is kilépett a zenekarból, azonban egyáltalán nem konfliktus miatt, hanem mert szólokarrierjére szeretett volna inkább koncentrálni, ebben támogatták Anthony-ék is. Frusciante helyére barátja, Josh Klinghoffer került, aki már 2006-ban is a Red Hot Chili Peppers-nél zenélt, mint másodlagos gitáros. A lemez felvételei 2010 szeptemberétől 2011 márciusáig zajlottak, ez idő alatt rengeteg dalt írtak, viszont végül csak 14 került a korongra, mert másképp túl sok lett volna (érdekes módon a Stadium Arcadium-nál nem gondolták így, pedig jó lett volna).

A lemez a Monarchy of Roses című számmal indít, amelynek elején bemutatkoznak a hangszerek, a gitár hallhatóan más hangszerelést kapott (hmm talán mert más pengeti?), majd a dob trappolására Anthony torzított éneke kezdi ténylegesen az albumot, ami egy kicsit az 1995-ös One Hot Minute-re hajaz, de a folytatás egyaltalán nem mutat hasonlóságot a két korong között. A refrén nyugodt, dallamos és hogy is mondjam, “levegős”. Josh-t itt még nem igazán érvényesül, nem is akkordokat játszik hanem kis rövid hangokkal díszíti a dob és basszus által alkotott alapot. A dal közepén azonban az előbbi állításom megcáfolódik, hiszen egy kis “szólót” hallhatunk, ami bizony gitárból szól (valószínűleg azért, mert ha már rock-nak hívják, legyen benne gitár mert anélkül nehezen lehetne rocknak nevezni, bár ez még ígyis elég rizikós, amivel semmi baj nincs amúgy, felőlem klasszikus zenének vagy rap-nek is nevezhetik mert engem aztán abszolút nem érdekel, hogy hova lett ez besorolva ). A szerzemény egyébként egyik favoritom a lemezről, tökéletes eleme az “új” Red Hot Chili Peppers repertoárjának. Következik a Factory Of Faith, ami egy csodás Flea-féle basszussávval és tiki-taki dobbal kezdődik, majd megszólal Anthony és egy kicsit rap-es, kicsit éneklős szakasz után (ami egyébként teljesen jó) lenyugszunk a kórussal (!) ellátott refrénben, ami rendhagyó módon pont a dal lágyabbik részét képezi, és annyira tökéletes, hogy arra szavak nincsenek. Josh még mindig nem tud akkordokat lefogni, de ezt megbocsájtjuk neki mert igazából nem is annyira hiányzik ezekhez a dalokhoz. Harmadik számként jön a Brendan's Death Song, amely a zenekar jóbarátja, Brendan Mullen emlékére íródott. Előkerül az az akusztikus gitár, és végre Josh is megmutathatja, hogy nem a két szép szeméért került be John helyére (ha kiderülne, hogy az a témát igazából nem is ő írta, nem tudom mit csinálnék). Külön megdícsérném Anthony-t ezért a számért, nagyon jól énekel, panasz nem lehet rá. A dal lassan építkezik, majd a vége felé teljesedik ki maximálisan, amikor a mi bajszos énekesünk elkezdi párzási énekét, amely körülbelül annyiból áll, hogy “JEJEJEEEEE JEJEJEEEEEE”, ami egyébként megint csak ügyesen meg lett oldva. Az Ethiopia is egy lazább anyag, talán a Californication korszakát tudnám egy picit idézni az éles basszus miatt. Az “I-Á-O-Á-I-Á-É” “szó” nem tudom miért kellett bele, talán az etiópok szoktak így kommunikálni, mert hát ugye Ethiopia a dal címe. A dal érdekes végződést kapott, a dob hirtelen elhalkulásából egy teljesen indokolatlan gitár mászott elő valahonnan hogy befejezze a számot. Ötödik a sorban az Annie Wants A Baby, ami nekem legalábbis megint a Californication-re hajaz a hangzás és Anthony énekstílusa miatt. Meg kell hagyni, hogy Chad Smith egy nagyon jó dobos, és itt is olyanokat üt, mint egy 72 fokos tatratea. Josh egyre inkább közel kerül ahhoz, hogy gitárosnak lehessen nevezni, a lemez végére vélhetően már akkordokat is tud majd játszani. Look Around című számunk következik, amely a fogós kezdésével mindig kihozza egyik osztálytársamból a bugit (tudod te hogy rólad van szó), és igazából meg is tudom érteni, mert tényleg lehet magunkat rendesen rázni erre a dalra. Kétségkívűl a lemez egyik legjobb szerzeményéről van szó, ami nem kis dolog ennél a korongnál. A taps effekt nekem kicsit szokatlan volt ennél a zenekarnál, amíg meg nem hallgattam meg az ezt követő lemezüket (nem mondom meg a címét, majd valamikor az is sorra kerül a blogon). A dal nem kis túlzással egy igazi energiabomba (nem az a fajta, mint a Korn vagy a Suicide Silence, itt mosolyogva verjük szét a hazat, nem pedig örjöngve). Következik a lemez slágere, melynek pontos címe The Adventures Of Rain Dance Maggie. Érződik, hogy Flea az utóbbi néhány évét zeneelmélet-tanulással töltötte egy egyetemen, sokkal komplexebb dalok születtek ehhez az anyaghoz. A The Adventures Of Rain Dance Maggie valóban kiemelkedik egy kicsit a többi szám közül, olyan igazi Kaliforniás, nyári atmoszféraja van, amit nagyon jól visszaad a dal klipje is (érdemes megnézni). Valószínűleg ide illik a legjobban Josh stílusa is, egy igazi nyári slágerről van szó (legalábbis az volt még 2011-ben). Ezt a dobtémát, amelyik a refrénben szerepel, sokan elsütik, és én mindenhol odáig vagyok érte, annyira ritmusos és jól illik mindenhova. A Did I Let You Know az egyik legnagyobb kedvencem nem csak az albumról,de úgy az egész bandától. Mivel ez nem metal, így nem okádom össze magam a női ének hallatán, nagyon jó női kórust dobtak össze, kicsit olyan duett-szerű szerkezetet alakítottak ki, mivel nem magát Anthony-t kísérik, hanem utána folytatják a refrént. A dal véleményem szerint alkalmas egy bármilyen nyári programra, nekem őszintén egy naplementés tengerpart látványa jut eszembe mikor hallgatom. A Goodbye Hooray egy fokkal erősebb anyag, hirtelen minden hangszer ránk zúdul és majd összenyomnak. Flea szólója hozza azt, amit elvárunk tőle, kétség sem fér hozzá, hogy ő a világ egyik, ha nem a legjobb basszusgitárosa (aki nem mellesleg zongorázik is a lemezen). Josh is egész jó szólót nyom, bár John szólóit nem tudja felülmúlni. Ez is jó dal. A Happiness Loves Company egy főként zongorás cucc, ami azért több, mint rendhagyó a Chili-től, ennek ellenére tök jó dal ez is, biztosan erre is lehet részegen jól táncolni, én azért nem kockáztatnám meg. A Police Station egy lassú gitártémával kezd, ami nem hangzik rosszul. A dal lassú, nyugodt, ez inkább a Stadium Arcadium hangzásvilágához passzolhatna, de itt is maximálisan megállja a helyét. Anthony éneke egy kicsit a Wet Sand-re emlékeztet, a zenei alap pedig a Desecration Smile-ra. A vége felé megint Josh tér vissza, a lassú, nem túl bonyolult szólójával, ami pedig a Scar Tissue szólójának “Josh-os” verziója, viszont közel sem olyan jó (de nem is rossz!). Az Even You Brutus kb olyan, mintha kétszer eljátszanák a Police Station-t, csak itt-ott egy kis változtatással, meg több zongorával. Mivel a Police Station eleve egy jó dal, így erre sem lehet rosszat mondani. A Meet Me At The Corner egy igazán By The Way-es dal lett, és szerintem az album egyik legjobbja is. Lassú, csendes, Anthony hangja viszi a prímet. Gyanús nekem, hogy ugyanaz a lánykórus énekel itt is, mint a Did I Let You Know-ban. Itt sem lehet őket szidni, mert nem vesznek el a dalból, sőt, mi több, hozzáadnak. Josh egyre jobb, ahogy közeledünk az album végéhez, az a rövid kis szóló igazán csinosra sikeredett. Utolsó dalként szemünk (vagy fülünk) elé tárul a Dance. Dance. Dance, amitől azt várnánk, hogy majd lehet rá pattogni, mint a pikkelybolha, de nem. Lehet rá táncolni, de pattogni nem. Erre egy közepes ütemű páros táncot lehetne tolni maximum (lehet kipróbálom majd a seprűvel). A dal mindezek ellenére nem rossz, viszont én utolsó dalnak legalább egy Monarchy Of Roses-stílusú nótát vártam volna. Ejnye.

Ebben a kritikában több korábbi RHCP-lemez is említésre került, viszont egy nagyon fontos kimaradt, mégpedig a Blood Sugar Sex Magik. Ennek egyetlen oka van. Semmi köze a kettőnek egymáshoz. Emiatt utálják ezt az albumot annyira az emberek. Ez a lemez nem rossz lett a BSSM-hez képest, hanem más, és ez az, amit az emberek sosem akarnak elfogadni. Hogy a dolgok változnak. Hogy a Red Hot Chili Peppers, a Suicide Silence, a Metallica, A Linkin Park, és még napokig sorolhatnám… ezek mind változtak az évek során, és ez a természetes, az egészséges. Az album ettől függetlenül egy mestermű az én szememben, és biztos meg fogom hallgatni még több százszor.

A Red Hot Chili Peppers tagjai: Anthony Kiedis énekes, Michael “Flea” Balzary basszusgitáros, Josh Klinghoffer gitáros és Chad Smith dobos.

Pont: 10/10

A Korn legutóbbi albuma, a The Serenity Of Suffering idén tölti be második életévét. Mivel ez a zenekar nagyon a szívemhez nőtt, így nem ugranék egyből a lecsóba.

A Korn egy 1993-ban alakult, nu metal-t játszó együttes, melynek hangzása megalapozta a 90-es évek második felében kitört hullámot, amely a műfaj világszintű elterjedéséhez és annak (akkoriban) mainstream zenévé válásához vezetett, ennek jeles képviselői a Korn mellett a Deftones és a Limp Bizkit. A Korn zenéje nagyon őszinte, az énekes/szövegíró Jonathan Davis leginkább sanyarú gyermekkorából merít inspirációt szövegeihez, melybe beletartozik a mostohaanyjával való rossz kapcsolata, iskolai zaklatás és bántalmazás (pacsi) és az a bizonyos molesztálás, ami több dalnak is alapját adta, ezek közül személyes kedvencem a Daddy, ami egy kifejezetten nehezen emészthető szám, viszont engem megvett kilóra és a hallgatása közben legszívesebben én is örjöngve sírnék a fájdalomtól Jon-al együtt, annak ellenére, hogy én szerencsére soha nem estem szexuális zaklatás áldozatául (túl dagi voltam hozzá). Ebből adódóan a Korn szövegvilága többnyire depresszióból, öngyilkossági gondolatokból, bosszúvágyból és megélt traumákból áll, a végeredmény pedig még a hallgatóban is okozhat egy kisebb lelki fájdalmat.

A korong az Insane című dallal indít, és itt több dolog felmerülhet az embernek ha ismeri a Korn utóbbi albumait. Végre erősen metalos a hangzás! Tudatlanabbak kedvéért elmondom, a Korn ezt megelőző lemeze nem volt a világ legkeményebb anyaga, ettől függetlenul egy tökéletes albumról van szó. Az azt megelőző korongnál a fiúk túlságosan kiléptek a komfortzonájukból és elkészítettek egy DUBSTEP albumot. Itt a hangsúly a DUBSTEPEN VAN, ami gyakorlatilag a metal meg úgy az egész rock műfaj pontos ellentéte. Az Insane-hez visszatérve egy nagyon imádnivaló kis dalocskával kerülünk szembe rögtön a lemez elején és ez egy nagyon pozitív dolog. A gitárok erősek, a dob jól hangzik, a jellegzetesen Korn-os basszusban nem csalódhatunk, és Jonathan is szépen odateszi magát. Második dal a Rotting in Vain, újabb mestermű, ahol a Jon féle scratch (ezt hallani kell mert nem lehet leírni) hozza azt, amit elvárunk tőle, az évek során a Korn védjegyévé nőtte ki magát ez az éneklési “stílus”. A dal egyébként egy nagyon sötét, introvertált hangulatot ad át a hallgatónak, a tökig lehangolt gitárriffek egy nagyon mély atmoszférát teremtenek a fejünkben. A Black Is The Soul magáért beszél: a sötét lélek, mint motívum a Korn zenéjének metaforájaként is definiálható, egy elveszett, kirekesztett lélek, amely magányos és sehol nem találja a helyét, ezért állandóan vándorol a világ körül arra várva, hogy valahol végre békére leljen és boldogan élhessen. A számhoz visszatérve egy nagyon erős, nagyon Korn-os szerzeményről van szó, ami kétségkívűl felállítja a szőrt a hátunkon. Negyedik dal a The Hating, egyik személyes kedvencem. Fieldy basszusa szerintem itt teljesedik ki először az albumon, nagyon megadja az alapját a témáknak, ennél a zenekarnál a basszusgitár mar a kezdetektől fogva fontos szerepet játszott, A dal végén egy számomra kicsit túlnyújtott refrénes felvezető után Jonathan mesterien kivitelezett négy darab metalhörgését élvezhetjük végig, itt jövünk rá, hogy hiába a dubstepes balhé, azért csak tudnak még Korn-hoz méltó zenét csinálni a Bakersfield-iek. Következik a lemez legnagyobb fénypontja, a Slipknot-os Corey Taylor közreműködésével készült A Different World. Ennél a szerzeménynél érdemes kitérni egy kicsit a klipre is, ugyanis tökéletesen megformálták képileg azt, amit én a Black Is The Soul-nál írtam. Egy lélek, ami bolyong össze-vissza, de mindenhol csak elutasítással találja magát szembe. A dal tökéletes szemléltetőeszköze annak az eseménynek, mikor két legendás énekes (ez esetben Jonathan és Corey) úgy dönt, hogy egy kisebb kollaboráció alkalmával írnak egy duettet (na meg hozzájuk csapódik egy Head, egy Munky, egy Fieldy és egy Ray). Fantasztikus dal az elejétől a végéig, amelyben a ritmusváltások (khm SOAD) mellett még a szám hangulata is átalakulásnak indul egy-egy helyen. A Take Me-ről ordít, hogy slágernek íródott, annyira szemmel láthatóan (inkább füllel hallhatóan) dallamos és könnyen emészthető cucc. Ettől eltekintve ez is egy csodás kis nóta, ahhoz képest nem mondható felkapottnak, vagy koncertkedvencnek (az a csúnya rossz Freak On A Leash mindig elviszi a show-t, ejnye). Jön a hetedik Everything Falls Apart, amit a franc se ismer, csak aki hallotta a lemezt, mert egyáltalán nem kapott semmiféle promót az album kiadásának idején, pedig igazán megérdemelte volna. Jonathan a nagyszerű hangját nem fél kiereszteni, és egyfajta különleges izgalom tölt el a dal hallgatásakor (hasonló a Suicide Silence Run-jánál érzetthez). A számban van egy kisebb részlet, ahol Jon annyit mondogat, hogy “There is nothing in my head” (Semmi nincs a fejemben), valószínűleg a skizofrén emberek “fejében lévő hangokra” utal, és ezzel valamilyen módon abszolút hatást gyakorol rám, ami miatt én is úgy érzem, mintha azt kéne magamnak mondogatnom (van egy olyan sejtésem, hogy ha hosszútávon ilyen sok Korn-t fogok hallgatok, 30 éves koromra már elmegyógyintézetben leszek). A Die Yet Another Night szubjektív véleményem szerint egy picit hajaz a Take Me dallamosabb, fogósabb stílusára, de valójában ezzel melléfogni úgysem lehet. Nagyon tetszetős muzsika csiklandozgatja a dobhártyánkat a Die Yet Another Night képében. A szám közepe fele a mi énekesünk egy nagyon ügyes énektémát morzsol el, aminek hallatán én is majdnem elmorzsolok egy könnycseppet minden egyes áldott alkalommal. A When You're Not There is egy egész dallamos szerzemény, azonban egyáltalán nem slágeres. A refrén itt is hajlamos elérzékenyíteni az egyszeri metalhead-et (olyan jókat lehetne ezekre a zenékre sírni, te jó Isten… nem lenne túl férfias, de legalább kellemes). Egy szép kerek SZÁMHOZ, a tízes SZÁMÚ SZÁMHOZ érkeztünk, amely a Next In Line címet viseli. Közel sem olyan dallamos mint az utóbbi kettő (mondjuk a refrén pont az, és itt is jókat lehetne bőgni valakinek a vállán, ja hogy nincs kinek, BRÜHÜHÜ), de annál szerethetőbb azok miatt a szemet (vagy fület) gyönyörködtető gitártémák miatt, amelyeket a mi Jézusunk (most mondja valaki hogy Head nem néz ki úgy mint egy drogos Jézus) és Majmunk (Munky, ami majdnem monkey, azaz majom) összetákolt nekünk. A Please Come For Me tökéletesen beleillik a sorba, nagyon Korn-os, de mégsem olyan mint a régebbi zenéik (kb mint úgy az egész album). A fiúk megint agyot alakítanak, olyan témákat suvasztottak bele 3 percbe hogy a pofám szabályosan leszakad tőle. A rendes lemez ennyi számot tartalmaz, de mivel nekem a deluxe verzió van meg, amin van plusz két dal, így egyértelműen azokat is kielemzem (a deluxe-ozás itt is épp olyan felesleges mint a Slipknot Gray Chapter-jénél, de ez igazából nem ront semmit magán az albumon). Szóval tizenkettedik track, nevén nevezve Baby, már az elejénél emlékeztet valamire a rommá effektelt három hangból álló témájával, mégpedig a Korn eddig legsikeresebb albumának a Follow The Leader-nek a második számára, a Freak On A Leash-re (ez a dal már másodjára kerül említésre annak a lemeznek a kritikájában, amely 18 évvel a Follow The Leader után készült, de nincs mit tenni, a sláger az sláger és minden albumnál előkerül, mint viszonyítási alap). A Freak On A Leash-es kezdés után azonban egy attól nagyon különböző folytatást kapunk, és tudom, hogy Jon túl sokszor kerül említésre, de kétségkívűl megérdemli, mert amit ő csinál, az érdekfeszítő, figyelemreméltó és EGYEDI. Az egyediség egy nagyon fontos tényező egy alkotó életében, hiszen minden bizonnyal nem ő volt az első zenész, festő, író, vagy éppen blogger (de kis huncut vagyok :33333), és vélhetően nem is ő lesz az utolsó, így a sok tucat azonos témájú tevékenységet végző személy közül valahogy ki kell emelkedjen, ezt pedig úgy érheti el a legjobban, ha egyedinek számít az, amit alkot. Egyedi akkor lesz valami, ha az alkotásodhoz egy kicsit hozzáadsz saját magadból is, és mivel mindenki más (szerencsére), így az alkotásod is részben vagy egészben egyedinek mondható, különbözik a többi, mások által kreált dolgoktól. Most, hogy a hegyi beszédet befejeztem, térjünk vissza a lemezre, mégpedig az utolsó dalra, amely a Calling Me Too Soon címet kapta. Tökéletes lezárása az albumnak, amibe egy viszonylag rendhagyó, örjöngősebb részt is sikerült beleimplementálniuk, ezzel meglepve a hallgatót, aki elégedetten veszi ki a CD-t miután az utolsó hang is elcsitult.

Összességében a Korn (úgy, ahogy) visszatért a kemény metal hangzáshoz, ami az utóbbi 10 év szegényesebb termései után igazán jóleshetett a rajongóknak, én mondjuk őszintén szólva akkor tudtam meg, hogy mi az a Korn, viszont mostmár nem tudnám elképzelni az életem nélküle. A zenekar tagjai: Jonathan Davis énekes, Brian “Head” Welch és James “Munky” Shaffer gitárosok, Reginald “Fieldy” Arvizu basszusgitáros és Ray Luzier dobos.

Pont: 10/10

A System Of A Down napjaink egyik legsikeresebb metalzenekara. A debütaló album után három évvel, 2001-ben került kiadásra az együttes második nagylemeze Toxicity címmel, amely világszerte híressé tette az örmény csapatot. Ez a korong lesz a mai lemezkritikánk témája is.

Az anyag a Prison Song című számmal indít, ami gyakorlatilag egy második Suite-Pee, ettől függetlenül üt mint a szilvapálinka. Nagyon jó kezdés ennek a lemeznek. A dalban Serj Tankian mellett Daron Malakian gitáros is énekel. Daron hangja legalább olyan egyedi a metal színtéren, mint Serj-é, és én személy szerint nagyon szeretem. Őszintén szólva Malakian hangját nem nagyon tudom szavakkal definiálni, ezt mindenki akkor értheti ha meghallgatja (egyébként ha valakinek tényleg tetszik Daron hangja akkor ajánlom a Scars On Broadway nevű mellékprojektjét, ahol csak ő az énekes). Az irgalmatlanul erős indítás folyamán közel sem lassul az előző kritikából megismert vonat, még gyorsabban zakatol előre a végtelenbe. A Needles megint csak egy nagyon durva szerzeményre sikeredett, viszont van egy kisebb ritmusváltás a mi Daronunk kis megnyilvánulásához, ami után viszont visszatérünk a refrénhez ami megint kihozza az állatot a hallgatóból. A harmadik szám címe Deer Dance, már a kezdésnél érzi az ember, hogy ez sem fog kegyelmezni. Van benne egy rövidke gitártéma a szakaszoknál, aminek a koncepciója hasonlít a Sugar-nal alkalmazottra, viszont ez még szebb és még jobban beleillik a kontextusba. Serj ismét megvillantja nekünk fergeteges énektudását, olyan magas hangokat tol, hogy az állam leesik tőle. A Jet Pilot sem feltétlenül az a lenge típusú zeneszám, gyakorlatilag ez még csak a negyedik dal de már szétvertük az egész házat. Mikor Serj elkezdi az első verzét, egy rövidebb időre megjelenik a srácok származásának átvitele a zenébe, különböző “örményes” motívumokat véltem felfedezni a számban, mikor először hallottam. Az X (a dalban multiply, ami magyarul szorzást, sokszorózódást jelent) is arra íródott, hogy letépje a bőrt az arcról, kapunk Serj-es metalhörgést, gyorsabb, lassabb témákat, mindezt egy kalap alá véve egy mestermű az, ami a szemünk elé tárul. A hatodik szerzemény a System Of A Down legnagyobb slágere, név szerint a Chop Suey! (ez egy indiai étel ami sokféle összetevőből áll, ezzel a címmel akarják tükrözni a zenéjük sokszínűségét, eredetileg a dal címe Suicide, magyarul Öngyilkosság volt, azonban az utolsó percben megváltoztatták, hogy rádióbarátabb legyen). A dal legnagyobb sikere a ritmusváltásokból adódik, agresszív témákról vált át könnyedén és stílusosan balladává, amitől a szőr feláll a hátunkon, annyira hatásos az egész cucc. A dal kifejezetten érzékeny szövegvilággal büszkélkedhet (I, cry, when angels deserve to die = Sírok, amikor az angyalok megérdemlik a halált), témája a családon belüli erőszak. Nyugodt akusztikus intróból vált át keménybe, ahol kicsit lelassul, majd újra bedurvul és aztán megint előveszi az előző tempót, mindezt úgy, hogy az ember csak ámul és bámul rajta, annyira profin van megtervezve minden egyes hang. Tökéletes. Miután véget ért és mindenki elmorzsolt egy könnycseppet, visszatérünk a keményvonalas SOAD-hoz, méghozzá a Bounce képében. Karakteres gitárhangzás Daron Malakian-tól, pukkanó dobok John Dolmayan-tól, ezerféle ének Serj Tankian-tól és mindezt végigkísérő basszus Shavo Odadjian-tól. Nem lehet rá rosszat mondani. Ezt a vonalat követi a Forest című szám is, megint csak kiemelném Serj elképesztő énektudását, minden fajta énekstílushoz passzol a hangja és nem fél ezt kihasználni. A dal refrénje egy valódi adrenalinbomba, kétségkívűl erőre kap tőle a hallgató. Az ATWA (pontosabban Air, Trees, Water, Animals vagy All The Way Alive, egy utalás Charles Mansonra, a világ egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosára, aki a tavalyi év folyamán hunyt el 83 évesen egy kaliforniai börtönben) egy lényegesen lassabb, nyugodtabb dal, azonban nem maradhat el egy-egy helyen az a jellegzetes SOAD-os bedurvulás, mindazonáltal a dal második felére teljesen elveszti azt a lírai atmoszférát, amivel a dal indul és egy sokkal erőteljesebb lép a helyébe. Nagyon tetszik ez a ritmusváltós technikája a fiúknak. A Science megint csak egy kemény dió, és itt is belecsempésznek egy kis örmény hatást a dal közepébe. Ha ez a stílus, ami egyfajta díszítőeleme a System Of A Down hangzásának, valóban az örmény kultúrából származik, akkor én azt mondom, hogy az örmény zene nagyon hasonló a perzsa zenéhez, nekem igazság szerint az ugrik be, gőzöm nincs az örményekről úgy alapból. A Shimmy is tökéletes hasonmása az utóbbi két dalnak, ez a három szám igazából egy is lehetne, de így sem lehet rájuk bármi negatívat mondani. Újabb sláger következik a címadó Toxicity képében, szavakkal nem tudom elmondani, hogy milyen is pontosan ez a dal. Kemény is meg nem is, lágy is meg nem is (kb mint a lány ajándéka a népmesében). Minden benne van, amit a System Of A Down-ban szeretni lehet, de nem csak úgy odahányva, hanem hozzájuk méltóan professzionális munkával összevegyítve. Nem találok szavakat. A Psycho egy érdekes basszustémával indít, majd lassan minden a helyére kerül és kezdetét veszi a három perces mészárlás, ami olyan, mint a többi kemény Toxicity-s dal, de mégsem. Ez sokkal több. Nyilvánvalóan egy SOAD-os dalba beleraktak minimum két tempóváltást (ami persze nem hátrány, sőt), úgyhogy ez itt sem maradhat el, annyi van belőle, hogy megszámlálni is nehéz, ettől függetlenül a lemez top 5 dalában ott van, ami nem egy kis dolog ha a Toxicity-ről beszélünk. Utolsó az Aerials, egy nagyon szép, akkordfelbontásokkal teletűzdelt intro után Serj és Daron közös énekes produkciója okoz nekünk felejthetetlen élményt, ezt a két srácot a sors akarta egy bandába rakni valószínűleg. A dal második felében megszólal Daron torzított gitárja, ami elég mély nyomot hagy az ember gondolataiban, miután végighallgatta azt. A harmonikus befejezés után még van egy kis meglepetés, nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi ez, nekem egy indián törzs zenei produkciójának hallatszik, egész jópofa, és nem is túl hosszú.

Összességében a Toxicity méltó utódja a debütáló korongnak, nem csoda, hogy Serj-ék ezzel az anyagukkal robbantak be a köztudatba: erős, fogós, jól összerakott albumot adott ki a kezei közül System Of A Down annak idején. Az a bizonyos vonat itt zakatolt a legeslegjobban, de az út vége még messze van és reméljük hamarosan még messzebb lesz.

Pont: 10/10

Kezdem úgy érezni, hogy én leszek az utált, kirekesztett metal-albumok megmentője. Nem tehetek róla, én ezeket a lemezeket is szeretem. Ezek közé tartozik a Suicide Silence tavalyi korongja, amely a zenekar nevét viseli. Mitch Lucker 2012-ben történt halálos motorbalesete után (RIP) a zenekar Eddie Hermida-val (All Shall Perish) folytatta tovább útját. Első, Hermida-val közös lemezük 2014-ben jelent meg You Can't Stop Me címmel, a rajongók kedvelték és az értékelések is pozitívak voltak. Nem mondható el ugyanez mai kritikánk témájáról, a múlt esztendő során a Suicide Silence 180 fokos fordulatott vett, és ez rendesen kiverte a biztosítékot mindenkinél.

A korong egy számomra tetszetős gitárjátékkal indul,ami elcsendesül, Eddie motyog valamit, majd elkezdődik a mészárlás (amúgy a dal címe Doris). Nagyon tetszik a hangszerek hangzása, igazán ütős az én ízlésemnek. Eddie metalhörgése számomra aranyat ér, ugyanúgy, ahogy az énekhangja. Imádnivaló. Elérve a refrénhez, eljön az, ami miatt minden metalhead kiokádta a belét tavaly. Mikor én először hallottam a dalt, már akkor nagyon tetszett ez a kis “díszítés”, bár Hermida-ék ezzel haragítottak magukra több ezer embert még a múlt évben. A youtuber Jared Dines sikeresen internetes meme-t csinált a Doris refrénjéből, ami nem volt túl nehéz neki, mivel nagyon viccesen tudta utánozni Hermida-t. By the way, nekem nagyon tetszik a szám, minden másodpercét élvezem, főleg amikor a végén a kedves énekes úr szenvedélyesen ordít nekünk egész pontosan négy alkalommal. Második dal a Silence, nagyon ütős kezdőrefrénnel, amire nagyon jól lehet önmagunknak nyakfájdalmakat okozni, ha nagyon elragadtatjuk magunkat. Ebben a szerzeményben egyértelműen a tiszta ének dominál, ami nem mellesleg megint csak maximálisan elnyerte a tetszésemet, kölönösen az egyediségével. Nyilván itt is lehet köpködni hogy “jaaaaaaj az aligátorom hangja szebb mint ez az ének” meg “pfüj mik ezek a riffek”, azonban én itt és most határozottan bejelentem: Magasról teszek arra, hogy kinek tetszik meg kinek nem, én oda meg vissza vagyok az egész albumért! Következik a libasorban a Listen, ugyanolyan nyerő indítással, és a legkiemelkedobb az én fülemnek Eddie professzionálisan kivitelezett váltásai tiszta ének és hörgés között. A dalban több ritmusváltással is találkozik a hallgató, a track végéhez érve Alex Lopez kápráztat el minket egy végtelenül egyszerű, ám annál fogosabb dobritmussal (az ilyen hangszeres megnyilvánulásokat mindig nagyra értékelem). A Dying In A Red Room nem arra lett írva, hogy letépje az arcunkról a bőrt, azonban három számnyi őrjöngés után jól esik egy ilyen az embernek. Nem tudok rá negatívat mondani, első alkalommal itt bontakozik ki Hermida fantasztikus énekhangja, amit tökéletesen kísér a dob, a basszus és a két gitár. Ezután jön a Hold Me Up, Hold Me Down, ami viszont már nem kímél. A szakaszokban van egy kis gitárjáték, ami nagyon feldobja az egészet. A refrénben Eddie (francért mondom el mindig a nevét, sebaj, megérdemli) fájdalmas, szenvedéssel teli félig ének, félig hörgése feszíti szét az idegeinket, majd a HÖRGÉSEKEN BELÜLI hangszínváltozásoktól dobhatjuk el az agyunkat (ami egy kicsit olyan mint a You Can't Stop Me címadó dalában volt). A track igazi energiabombának minősül, a házat is szét lehet rá szedni ha elég erősek vagyunk. Hatodikként következik a Run, amelynek a szerkezete nagyon hasonlít a Silence-re. A refrén azonban… hát a refrén… hát a refrén az fantasztikus. Szabályosan összeszorulok tőle annyira imádom. Az ének, az ütem, a gitár, minden a helyén. Nagy pacsi a fiúknak ezért a számért. Mielőtt elolvadnánk, a The Zero a higgadtabb ütemével oldja fel az előző szám feszültségét, hogy aztán a refrénnel ismét hatásosan oda tudjon verni. És ez pontosan így történik a gyakorlatban is. Ross Robinson, az egyik legnagyobb producer a metal színterén még nagyobbat nőtt a szememben a lemez meghallgatása után. Elérkeztünk az album legnyugodtabb, legdepresszívebb dalához, ami a Conformity címet kapta. Gyönyörű nóta, tökéletes bizonyíték arra, hogy a Suicide Silence nem csak örjöngeni tud, és a gitárszóló is nagyon a helyén van, legalábbis én majd elájultam tőle. Elérkeztünk az utolsó számhoz, amelynek a címe egész pontosan Don't Be Careful You Might Hurt Yourself, tulajdonképpen visszatértünk a lemez elejére, a dal önmagában brutális riffek tökéletes ötvözeteként is definiálható, az itt-ott megjelenő kis énekdallamokkal megszórva. Az egész albumot egy kis fütyölés zárja, indokolatlanul, de nem tudom rá azt mondani hogy nem jópofa. Mivel a cikkben nem nagyon tettem említést a tagokról (kivéve Eddie-t aki biztos sokat csuklott az utóbbi fél órában), így most erre is sor kerül: a Suicide Silence Eddie Hermida énekesből, Chris Garza és Mark Heylmun gitárosokból, Dan Kenny basszusgitárosból és Alex Lopez dobosból áll.

Összességében a Suicide Silence megalkotta a 2010-es évek St. Anger-ét, ami annyit jelent: Vagy szereted, vagy nem. Sajnos a mai világban nehezen tolerálják ha egy zenekar el akar térni a tőle megszokottól, nem változásként, hanem romlásként értelmezik. Ez azonban nem romlás, hanem változás, ami egy teljesen természetes folyamat és nem lehet mindenki AC/DC, hogy állandóan megcsinálja ugyanazt az albumot. Lehet hogy ebben rejlik a siker, de a fejlődéshez ez nem elég… Mindent összevetve én borzasztóan imádom a Suicide Silence tavalyi korongját és örülök, hogy bátrak voltak vállalni ezt az anyagot.

Pont: 10/10