A piros csípős chili paprikás fiúk a 2011-es I'm With You után öt évvel, 2016-ban kiadták tizenegyedik nagylemezüket The Getaway címmel. A korong nagyban hasonlít legyes-borítós testvérére, viszont ezt a “kevesebb gitár-több zongora” féle megoldást egy újabb szintre emelte a kaliforniai négyes (magyarul amit ott elkezdtek azt itt folytatták, ha valakinek nem tetszett az I'm With You, akkor ezt sem kedvelheti különösképpen, aki meg szerette, annak biztos ez is bejött).
Az anyag a címadó télellel indít, amely az egyik személyes kedvencem is egyben. Az egész egy beatbox-szerű alapra épül, nagyon szép a dob, a basszus, az a kevéske gitár és Anthony hangja is (nagyjából ugyanaz a hangzás, mint az I'm With You-nál). Egy elég fogós szám, talán még funky-nak is lehetne mondani, és baromi jól össze van dobva. Ha már állandóan szóba kerül az előző korong, innen sem spórolták ki a női kórust, itt is nagyon szépen énekelnek. Következik a lemez legnépszerűbb dala Dark Necessities címmel, ami ugyanolyan lazára sikerült, mint a címadó nóta, és ugyanúgy tökéletes dal. Az előző albumon megismert taps-effekt újra megjelenik, és a zongorát sem sajnálja Flea. Itt sem vitték túlzásba a gitározást, de igazából ennyi is pont elég ezekhez a dalokhoz, nem úgy vannak összerakva. Külön kiemelném Chad Smith ütéseit, aki őszintén szólva nem tol őrült dobszólókat, de amit meg lehetett írni ezekhez a számokhoz, azt becsülettel megírta és jól szólnak, főleg a Dark Neccesities-nél. A szám nagyon harmonikus, ilyesmit talán a Did I Let You Know-nál lehet még érezni, megnyugtatja az ember lelkét és kifejezetten kellemesen hat. Harmadikként jön a We Turn Red, egy kicsit komolyabb darab, de talán csak a dob miatt. Ebben a számban olyan dolog történik, amit nem sok ember várt: a refrénben Josh végre akkordokat játszik! Igaz akusztikus gitáron, de már az is valami. Fejlődünk! Ez is egy nagyon jó darab, viszont jelentősen eltörpül az előző kettő mellett. Anthony kifejezetten ügyesen énekel ebben a dalban, és Flea is rendesen odateszi magát (Chad-ről és Josh-ról már nem is beszélve). A The Longest Wave a lemez eddigi leglassabb tétele, a Bogyó és Babóca főcímdalának tökéletes lenne. Viccet félretéve egy zongorásabb nótáról van szó, ami kifejezetten dallamos és megint csak egy tökéletes zeneszámról beszélhetünk, nem meglepően kevés, de jól eltalált gitárhangokkal. Legnagyobb Chili-favoritom következik a Goodbye Angels képében, egy dal, ami ballada is, meg nem is. Akkordfelbontással kezdünk, amit Anthony egészít ki énekdallamaival, majd megjelenik Flea és Chad is és egy lassabb felvezetés után robbanunk bele a refrénbe, ami olyat üt minden alkalommal a kis szívembe, mint a tíz kilós kalapács, és olyan jól hangzik az egész, hogy a könnyem csordul ki tőle (mindezt csinálják természetesen a legkevesebb gitárral, de úgyis felesleges lenne). Miután Bajusz Béla befejezte az éneklést ebben a dalban, jön Josh, aki akkorát reszel a hathúrosán körülbelül négy hanggal, hogy lefejelem a plafont tőle (miközben persze Flea is nyomja a magáét, amitől már a padlón is otthagyom a homlokom nyomát). A Sick Love egy szerelmes dal. Nagyon szerelmes. Annyira, hogy már a nyála is kifolyik. De nem tudok rá haragudni. Hogy miért? Mert jó. Nagyon jó. Elképesztően jó. Abszolút nyugtató alapja van, és Anthony is hozza az elvártat. A dalnak társszerzője volt Elton John is egyébként. A Go Robot egy tipikus harminc évvel ezelőtti diszkózene IS lehetne, majdnem az is, de mégsem. Nem az, mivel nem 1986-ban készült, hanem 2016-ban, és nem a Modern Talking írta, hanem a Red Hot Chili Peppers. A klip maga is ezekre az időkre akar reflektálni, a retro autó-dizájn és maga a diszkó atmoszférája is a nyolcvanas évek Los Angeles-ének feeling-jét igyekszik reprezentálni. Nagyon szeretem ezt a szerzeményt is. A Feasting On The Flowers ritmusa egyből magával ragad, a gitáros díszítés pedig elégedettséggel tölti el hallójáratainkat. Az új Chili-hangzáshoz persze a női háttérénekesek is dukálnak, akik bizony nagyon jól végzik a rájuk bízott munkát, a végeredmény pedig fantasztikus. A Detroit egy eléggé szokatlan cucc, de működik. A gitárriff tök jó (kicsit Black Sabbath-os), a dob tök jó, a refrén pedig a Californication albumot juttatja eszembe, pontosan nem tudom melyik dalt. Sorra kerül a korong leggyorsabb dala is, nevén nevezve a This Ticonderoga (ne kérdezze senki, hogy mit jelent, mert fogalmam nincs). Egy Goodbye Angels-hez hasonló gitárreszelés adja az alapot a számnak (ami amúgy rohadt jól hangzik), és egy-egy helyen átvált egy lassabb, zongorás tételbe, majd újra a gitáré a főszerep. Anthony itt is nagyon profin énekel (mintha tudna csúnyán is), tökéletesen illik a hangja ebbe a kontextusba. Az Encore átvisz minket egy külön dimenzióba, ahol semmi más nincs, csak a nyugalom és a csend. A gitár és a zongora ötvözése egy nagyon komoly légkört teremt az hallgató agyában, és kis túlzással alfa állapotba is juttathatna minket. Az ének mögé kerített víszhang-effektes kórus mintha angyaloktól származna, annyira varázslatos. A The Hunter is ezt a vonalat követi, de annyira nem hipnotikus a hatása. Ha a fülem nem hal, hegedű is szólal meg a zenében, ami meg már csak a cseresznye a gyümölcstorta tetejére. Itt is megvan a határtalanság érzése, csak úgy, mint az Encore-nál, kb mintha a felhők fölött járnék (nem, nem a marihuánától, hanem a zenétől, ami igazából drogként is működhetne). Utolsó tétel a Dreams Of A Samurai, egy nagyon gyönyörű zongorás intróval megáldva, amihez ízlésesen hozzácsaptak egy kis női sóhajtást is. A művészi kezdés után megszólal a basszus, a dob, a gitár és az ének is. Ez a dal meglepően sok hangszert zúdít ránk egyszerre (ami úgy nem jellemző az albumra), a refrénbe az alaphangszerek mellé még bepofátlankodik egy zongora is, aki hallhatóan utána se akar távozni (ez persze senkit sem zavar, sőt). A dal meglehetősen hosszúkás, hat perces, amit nem veszünk észre, mert olyan tökéletesen van összerakva az a hat perc, hogy már csak arra ébredünk fel, hogy vége van az albumnak.
Mindent összevetve a Red Hot Chili Peppers megcsinálta a 2016-os I'm With You-t, itt-ott egy kis változtatással. Én ezt a lemezt is ugyanúgy imádom, mint legfiatalabb testvérét, és tudom, hogy sokan ugyanúgy utálják, mint az előbb említett verzióját. Kíváncsian várom, hogy mit hoznak a Los Angeles-i srácok a jövőben.
A Red Hot Chili Peppers tagjai: Anthony Kiedis énekes, Michael “Flea” Balzary basszusgitáros, Josh Klinghoffer gitáros és Chad Smith dobos.
Pont: 10/10
