Kezdem úgy érezni, hogy én leszek az utált, kirekesztett metal-albumok megmentője. Nem tehetek róla, én ezeket a lemezeket is szeretem. Ezek közé tartozik a Suicide Silence tavalyi korongja, amely a zenekar nevét viseli. Mitch Lucker 2012-ben történt halálos motorbalesete után (RIP) a zenekar Eddie Hermida-val (All Shall Perish) folytatta tovább útját. Első, Hermida-val közös lemezük 2014-ben jelent meg You Can't Stop Me címmel, a rajongók kedvelték és az értékelések is pozitívak voltak. Nem mondható el ugyanez mai kritikánk témájáról, a múlt esztendő során a Suicide Silence 180 fokos fordulatott vett, és ez rendesen kiverte a biztosítékot mindenkinél.
A korong egy számomra tetszetős gitárjátékkal indul,ami elcsendesül, Eddie motyog valamit, majd elkezdődik a mészárlás (amúgy a dal címe Doris). Nagyon tetszik a hangszerek hangzása, igazán ütős az én ízlésemnek. Eddie metalhörgése számomra aranyat ér, ugyanúgy, ahogy az énekhangja. Imádnivaló. Elérve a refrénhez, eljön az, ami miatt minden metalhead kiokádta a belét tavaly. Mikor én először hallottam a dalt, már akkor nagyon tetszett ez a kis “díszítés”, bár Hermida-ék ezzel haragítottak magukra több ezer embert még a múlt évben. A youtuber Jared Dines sikeresen internetes meme-t csinált a Doris refrénjéből, ami nem volt túl nehéz neki, mivel nagyon viccesen tudta utánozni Hermida-t. By the way, nekem nagyon tetszik a szám, minden másodpercét élvezem, főleg amikor a végén a kedves énekes úr szenvedélyesen ordít nekünk egész pontosan négy alkalommal. Második dal a Silence, nagyon ütős kezdőrefrénnel, amire nagyon jól lehet önmagunknak nyakfájdalmakat okozni, ha nagyon elragadtatjuk magunkat. Ebben a szerzeményben egyértelműen a tiszta ének dominál, ami nem mellesleg megint csak maximálisan elnyerte a tetszésemet, kölönösen az egyediségével. Nyilván itt is lehet köpködni hogy “jaaaaaaj az aligátorom hangja szebb mint ez az ének” meg “pfüj mik ezek a riffek”, azonban én itt és most határozottan bejelentem: Magasról teszek arra, hogy kinek tetszik meg kinek nem, én oda meg vissza vagyok az egész albumért! Következik a libasorban a Listen, ugyanolyan nyerő indítással, és a legkiemelkedobb az én fülemnek Eddie professzionálisan kivitelezett váltásai tiszta ének és hörgés között. A dalban több ritmusváltással is találkozik a hallgató, a track végéhez érve Alex Lopez kápráztat el minket egy végtelenül egyszerű, ám annál fogosabb dobritmussal (az ilyen hangszeres megnyilvánulásokat mindig nagyra értékelem). A Dying In A Red Room nem arra lett írva, hogy letépje az arcunkról a bőrt, azonban három számnyi őrjöngés után jól esik egy ilyen az embernek. Nem tudok rá negatívat mondani, első alkalommal itt bontakozik ki Hermida fantasztikus énekhangja, amit tökéletesen kísér a dob, a basszus és a két gitár. Ezután jön a Hold Me Up, Hold Me Down, ami viszont már nem kímél. A szakaszokban van egy kis gitárjáték, ami nagyon feldobja az egészet. A refrénben Eddie (francért mondom el mindig a nevét, sebaj, megérdemli) fájdalmas, szenvedéssel teli félig ének, félig hörgése feszíti szét az idegeinket, majd a HÖRGÉSEKEN BELÜLI hangszínváltozásoktól dobhatjuk el az agyunkat (ami egy kicsit olyan mint a You Can't Stop Me címadó dalában volt). A track igazi energiabombának minősül, a házat is szét lehet rá szedni ha elég erősek vagyunk. Hatodikként következik a Run, amelynek a szerkezete nagyon hasonlít a Silence-re. A refrén azonban… hát a refrén… hát a refrén az fantasztikus. Szabályosan összeszorulok tőle annyira imádom. Az ének, az ütem, a gitár, minden a helyén. Nagy pacsi a fiúknak ezért a számért. Mielőtt elolvadnánk, a The Zero a higgadtabb ütemével oldja fel az előző szám feszültségét, hogy aztán a refrénnel ismét hatásosan oda tudjon verni. És ez pontosan így történik a gyakorlatban is. Ross Robinson, az egyik legnagyobb producer a metal színterén még nagyobbat nőtt a szememben a lemez meghallgatása után. Elérkeztünk az album legnyugodtabb, legdepresszívebb dalához, ami a Conformity címet kapta. Gyönyörű nóta, tökéletes bizonyíték arra, hogy a Suicide Silence nem csak örjöngeni tud, és a gitárszóló is nagyon a helyén van, legalábbis én majd elájultam tőle. Elérkeztünk az utolsó számhoz, amelynek a címe egész pontosan Don't Be Careful You Might Hurt Yourself, tulajdonképpen visszatértünk a lemez elejére, a dal önmagában brutális riffek tökéletes ötvözeteként is definiálható, az itt-ott megjelenő kis énekdallamokkal megszórva. Az egész albumot egy kis fütyölés zárja, indokolatlanul, de nem tudom rá azt mondani hogy nem jópofa. Mivel a cikkben nem nagyon tettem említést a tagokról (kivéve Eddie-t aki biztos sokat csuklott az utóbbi fél órában), így most erre is sor kerül: a Suicide Silence Eddie Hermida énekesből, Chris Garza és Mark Heylmun gitárosokból, Dan Kenny basszusgitárosból és Alex Lopez dobosból áll.
Összességében a Suicide Silence megalkotta a 2010-es évek St. Anger-ét, ami annyit jelent: Vagy szereted, vagy nem. Sajnos a mai világban nehezen tolerálják ha egy zenekar el akar térni a tőle megszokottól, nem változásként, hanem romlásként értelmezik. Ez azonban nem romlás, hanem változás, ami egy teljesen természetes folyamat és nem lehet mindenki AC/DC, hogy állandóan megcsinálja ugyanazt az albumot. Lehet hogy ebben rejlik a siker, de a fejlődéshez ez nem elég… Mindent összevetve én borzasztóan imádom a Suicide Silence tavalyi korongját és örülök, hogy bátrak voltak vállalni ezt az anyagot.
Pont: 10/10
