A domoszlói hard-rock csapat már 2004 óta húzza az igát, ez idő alatt nem kevesebb mint hét nagylemez került kiadásra. Első korongjuk Nem kell más címmel látott napvilágot, amely nem hozott jelentősebb sikert a vidéki bandának. A második, 2006-os Második harapás sem indította be a zenekart különösképpen. Ezt követő harmadik albumuk, az Aranylemez viszont már nevéhez hűen bearanyozódott, és akkor elkezdett úgy igazán beindulni a zenekar. Innentől minden albumuk hatalmas sikernek örvendett, és mai napig sem fulladt le a motor, idén jött ki mai kritikánk témájának folytatása, amely A tökéletesség hibája címet viseli. Mi azonban most visszaugrunk három évet, és meglátjuk, mit alkotott a Road akkor. Az album címe egyébként M.A.T.T., azaz Merni, Akarni, Tudni, Tenni.

Az első szám címe Kettő bennem az én, amely igencsak jól megmutatja, mit várhatunk ettől az anyagtól. A Road ugyanis pályafutása addig legkeményebb szerzeményét engedte a szabad levegőre, és ez nem túl nagy mértékben ugyan, de megosztotta a rajongói tábort. Mivel én ezzel a lemezzel ismertem meg a zenekart, így nekem ez a természetes, de belátom, teljesen más megközelítéssel álltak neki ennek az albumnak anno, mint az ezt megelőzőeknek. Nyilván aki például a Nem kell más és Második harapás egyszerűségére vágyott, vagy egy újabb Világcsavargóra, az biztos kicsit csalódott lett a M.A.T.T. hallatán, de nem olyan durva ez, hogy ne lehessen vele könnyedén megbarátkozni. A számhoz visszatérve, egyértelműen a Kettő bennem az én a lemez, és úgy egészben a Road legkeményebb dala, mint hangzásilag, mint tartalmilag is (a videóklip sem egy leányálom). A dal egyébként nagyon jó, szépen szól a gitár, a dob, a basszus, és Molnár Máté se szégyellte az egyébként nagyon egyedi és karakteres hangját kiadni. A szöveg a kettőségről szól (mily meglepő), miszerint mindennek és mindenkinek két oldala van (ez persze megint csak az én meglátásom). Következik a címadó dal, ami teljes mértékben magáért beszél. Merjünk, Akarjunk, Tudjunk és Tegyünk, mert hogy nem fog a sült galamb a szánkba repülni, az egyszer biztos. Itt se finomkodnak a domoszlóiak, nagyon erős, de annál fogósabb témákkal kényesztetik a dobhártyánkat. Külön dícséretet érdemel a két gitáros, Kádar Imi és Goya, akik olyan riffeket írtak, hogy a pofám leszakad tőle. A dalban lévő gitárszólóról pedig annyit mondanék: egyszerű, de nagyszerű (az nem kifejezés, hogy nagyszerű, erre már nincsenek szavak). A Húzom a kardot egy picit visszavesz a durvaságból, viszont ezt kompenzálja azzal a dallamos refrénnel, amely tökéletesen képviseli azt, amiért a Road ma Magyarország egyik legnagyobb rockzenekarának nevezhető. A szöveg nekem ugyanazt a motivációt sugallja, mint a M.A.T.T., hogy ne adjuk fel és küzdjünk, mert másképp el fogunk bukni. Máté hangja többféle éneklési formában megállja a helyét, talan egy kicsit korlátozottabb mint a System Of A Down-os Serj Tankian-é. Negyedikként jön a Túlzó kámfor illat című darab, ez a dal jelképezi a Road érzelmesebbik oldalát, azonban a lemez alap-atmoszférája itt is utat tör magának valamilyen szinten. Nekem ez a személyes kedvencem a korongról, főleg a sokszínűsége miatt, a szenvedélyes líraiság átvált tomboló szörnyetegre, majd vissza, és utána megint bekeményít (megint csak a System Of A Down-ot tudom felhozni mint hasonló megoldásokat alkalmazó zenei formáció). A szám amúgy a szerelmet, mint emberi érzést boncolgatja (hogy a gyíkba lehetne másképp?), egy kicsit bizarr köntösben. Ugyanezt a központi témát veszi át a Zsák a foltját, csak egy jelentősen vidámabb és kevésbé szenvedős formában. A dalban szereplő női hang egy rajongójuké mégpedig Földes Anetté, akit a YouTube-on megosztott cover-videóit látván a zenekar meghívott egy közös dal elkészítésére. A dal nekem nagyon tetszik, az album alaphangzása nagyon jól illik ebbe a kicsit optimistább, fényesebb kontextusba is. Hatodikként az anyagon A jó reménység foka szerepel, amit kvázi tengerészek is írhattak volna, a szöveg és a zenei alap is teljes mértékben is egy efféle feeling-et ad vissza a hallgatónak (bar nem valószinű, hogy a tengerészek elektromos gitáron zenélnek). Tökéletes cucc, külön kiemelendő Szabó Erik dobos teljesítménye, aki nagyon jól reprezentálja ezt a hajózós atmoszférát a dobritmusokkal. A Kígyóméreg a himbálózó ritmusával egy nagyon kellemes 4 percet tud okozni az embernek, Máté ezzel a félig hörgős, félik éneklő dallam tényleg egy farkaséhes fenevadra hasonlít leginkább. Őszinte leszek, én igazából nem tudtam konkrét dolgot leszűrni a szövegből, egyszer a vadakról, máskor meg a sebességről beszél, de mivel az már majdnem a refrén, így lehetséges, hogy nagyobb jelentőséget nyer, szóval valószínűleg a dal azokat a gondolatokat foglalja magába, amelyek akkor keringenek bennünk, ha mondjuk 130-al süvítünk végig valahol. Ezt nehéz volt megszülni, de nekem egyszerűen nem jön le elsőre a szöveg jelentése. Megesik. A Lopott ezüstkanál egy kicsit visszakanyarodik a korong elejéhez, visszatérnek a súlyos riffek és dobtémák, Máté pedig megint csak ordít mint a fába szorult rockzenész. A szerzemény az emberiség romlottságát mutatja be nekünk, és hogy a bűnösök egyre fejjebb kerülnek a ranglétrán, akiket ha nem állítunk le, tönkre fogják tenni az egész világot. Közeledünk a M.A.T.T. végéhez, utolsó elotti számként megkapjuk a Csillag lennék című kis csodát, ami egy nagyon szép gitártémával kezd, és egyből azt hinnénk, hogy ez egy Túlzó kámfor illat II lesz, de biza ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ha azt mondtam, hogy a Kígyóméregben Máté olyan, mint egy éhes farkas, akkor itt valami brutális hétfejű sárkány lesz a megfelelő kifejezés. A gitárok karmolnak, sőt szakítanak, a dob robban és az énekes sincs éppen a legvidámabb kedvében. Ez olyan, ami eddig nem volt megszokott a Road-tól. Elérkeztünk a véghez, mostmár Merünk, Akarunk, Tudunk és Teszünk is. Vége a tananyagnak, örülhetünk, persze együtt, mivel mi Egy család vagyunk (Veletek). Ez a dal is nagyon jó, viszont van egy nagy negatívum. Nyolc bejegyzéssel ezelőtt én egy valamit bíráltam igazán a Metallica St. Anger-jében, mégpedig azt, hogy annyira feleslegesen el vannak nyújtva a dalok. Na ez egy kicsit itt is megjelenik: mikor a dal elhalkul, és azt hisszük vége a lemeznek, bizony megint nagyot tévedünk, mivel nincs. Annak idején Mátéék úgy gondolták, hogy milyen pöpec lenne már, ha az utolsó szám riffjét fognák, és lejátszanák még százerszer, itt-ott tarkítva egy picit. A dal maga körülbelül három-négy (esetleg öt) perc, de a teljes track viszont huszonkettő. Gyakorlatilag tizenvalahány percen keresztül megy ugyanaz a riff (itt-ott egy kis díszítéssel), ami nem rossz, de egy öt perces dal erejéig pont elég, és huszonkét percen keresztül viszont már unalmas és teljesen felesleges. Emiatt nem fogok pontot levonni, mert igazából mikor a dalnak vége, fogod és kikapcsolod (a St. Anger-nél azonban ez a hosszúság eloszlik a dalokban, amit már nem lehet csak úgy átnyomni).

Összességében a pálinkaimádó vidékiek megmutatták, hogy ők bizony tudnak ám kemények is lenni, nem is akármennyire. A M.A.T.T. az én szememben a Road eddigi legjobb alkotása, igen, jobban tetszik, mint az idén kiadott A tökéletesség hibája, de ezért senki se hibás, az én ízlésemnek jobban megfelel az szürke borítós darab.

A Road tagjai: Molnár Máté énekes és basszusgitáros, Kádár Imre és G.B.ZS. Goya gitárosok és Szabó Erik dobos.

Pont: 10/10