Az utóbbi pár évben nagyon a szívemhez nőtt a Slipknot, meg úgy a metal- és rockzene is. Az Iowa-i kilencesnek rengetegszer lepörgettem itthon a szürke fejezetét (The Gray Chapter), erről szólt az első bejegyzésem is. Ez körülbelül akkor történhetett, amikor kilencedikbe mentem, hiszen akkor ismertem meg a metalzene műfaját (meg azóta sok minden mást is). Azóta leérettségiztem. A Slipknot ez alatt az idő alatt lenyomott egy turnét az (akkori) új lemezzel, majd elmentek egy pár éves pihenőre, Corey pedig csinált egy (kifejezetten szar) lemezt a Stone Sour nevű zenekarával, majd azt is megturnéztatta. A tavalyi évben röppent fel a hír, miszerint a srácok a stúdióban vannak, ez be is bizonyosodott, amikor 2018. október 31-én (ami náluk ugye Halloween) kiposztolták All Out Life címre hallgató vadiúj számukat, amitől aztán a metálvilág oda-vissza volt (köztük én is, reménykedvén, hogy helyet foglal majd az új albumon). Utána egy jó ideig nagy csendbe volt a csapat (csak véletlenül épp lelépett mindenki kedvenc Pinokkiója, Chris Fehn, pénzügyi okokból), majd idén, május 16-án kitették az Unsainted-et, ezzel együtt albumcímet, maszkokat, borítót, illetve a tracklistet is... a tracklistet, amin én valamilyen módon nem találtam az akkori kedvenc Slipknot-számomat, az All Out Life-ot. Gyorsan sikerült rádöbbennem arra, hogy azért nem láthatom, mivel nincsen rajta. Na mindegy. Egyébként az albumot záró Solway Firth és a Birth of The Cruel is kikacsintottak a premier előtt. Az albumot augusztus 9-én adták ki a Roadrunner Records gondozásában (Milyen meglepő... Nem? Nem.).
Az albumot körülbelül öt alkalommal hallgattam meg teljes egészében, és még mindig azt kell mondjam: egy-egy helyen meglepődök a maszkosok találékonyságán, máshol sírni van kedvem és az az egyetlen kérdés van előttem: Mi lett az egyik kedvenc zenekaromból? Na jó, azért ennyire nem tragikus a helyzet.
A lemez az Insert Coin című számmal indít. Amikor megláttam ezt a címet a tracklistben, azt hittem valami játékgép-szerű hangeffekt lesz, tökéletes folytatása lett volna a Gray Chapter If Rain Is What You Want-jának (abban valóban volt egy ilyen hangeffekt). Nos, nem így lett. Mielőtt egyből a földbe tipornám az egész albumot, meg kell hagyni, elég hangulatos intro lett, sokkal eredetibb, mint az eddigiek (és azok sem rosszak). Itt elhangzik az „I’m counting all the killers…” frázis, azonban ez majd csak később lesz fontos. Ezután egyből ugorhatunk a levesbe. Unsainted. Az első dal a lemezről, amit a zenekar megmutatott nekünk. Nem tudok sokat elmondani róla, ez az egyik kedvencem erről az albumról. Nem egy hatalmas újdonság, viszont tökéletesen össze van rakva, igazi Slipknotos zúzást kapunk. Az Unstainted-et a Birth of The Cruel követi, ami először nem igazán fogott meg, azonban később sikerült meggyőznie. Rugózós tempó, erős basszus, találó szöveg és hang. Körülbelül ezek jellemzik ezt a jó kis számot... nem új, nem szokatlan, de ugye még csak a lemez elején járunk. Hol van még a vége? A Death Because of Death-től fogalmam nem volt, mire számíthatnék, amikor megvizsgáltam a tracklistet: ez egy átvezető. Már a negyedik dal átvezet minket az ötödikre. Na mindegy, mosolyogtam egyet rajta (eskü). Gyorsan kárpótolt engem a Nero Forte, ami nevetségesen egyszerű, Slipknottól NEM megszokott zúzással, The Blister Exists-es dobolással lopta be magát azonnal a szívembe. Tényleg, erről a dalról rosszat nem lehet mondani, olyan veszettül jó. És akkor most beszéljünk egy picit arról, hogy mi a bajom a lemezzel, mivel eddig ez a világ legjobb lemezének is lehetne a kritikája. Most, hogy elértünk a Critical Darling-hoz, bizony vannak kétségeim. Először is: a dal hat perces. Amikor először láttam, elgondolkodtam magamban: van a Slipknotnak ilyen hosszú dala? Nem sok, azok sem kiemelkedőek. Meg tud-e a Slipknot tölteni 6 percet érdemi zenével? Nem tudom. A dal végére rájöttem: nem mindig. A szám nem igazán tudta hozni azokat az elvárásokat, amikkel én álltam elé. Nagyon szép az ének, de miután vége a dalnak, egyszerűen nem emlékszek rá, hogy is szólt az. A riffek se rosszak azonban azok is pont ugyanilyen felejthetőek számomra (ami baj). Ha valaki olvasta a kritikámat a Metallica St. Anger című albumáról, az tudja, hogy az egyik legnagyobb bajom az volt vele, hogy a számok feleslegesen hosszúra lettek nyújtva. Valami ilyesmit érzek itt is. Semmiféle karaktert, kreativitást nem látok ebben a dologban, nem oszt, nem szoroz az albumon semmit. Emellett a 6 percre gyorsan meglett a magyarázat: a végére csaptak még egy átvezetőt, mert az olyan nagyon jó és az oda kell (ez az átvezetés már messze nem olyan kreatív, mint az intro volt). Az A Liar’s Funeral azonban már nem ilyen tragikus. Bár érződik rajta, hogy nagyon szeretne Snuff 2.0 lenni, nem tudok rá haragudni, hiszen ez a szám tökéletes példája annak, hogy mitől ilyen nagyszerű zenekar egyébként a Slipknot: tökéletesen tudnak váltani érzelmesről keményre, keményről érzelmesre, a keményben ott van az érzelem, a fájdalom, a lassúbb részek pedig jobban tudnak ütni, mint sok metal zenekar legdurvább riffje. Most hogy kigyönyörködtük magunkat, át is térhetünk a Red Flag-re, a számra, ami helyett igazán láttam volna az All Out Life-ot. Egy teljesen átlagos, talán egy kicsi Iowa-s hangzásvilágot nyújtó track-ről beszélhetünk, ami egyébként nem rossz headbang-hez. Minden máshoz azonban sajnos elég kevés. A What’s Next-nél már komolyan felnevettem. Ezek a Slipknoték nagyon szeretik az átvezetéseket. Leginkább az ilyen tipikus, liftben hallható várózenékre hajaz, ami ha nem is érdekes, legalább új. Ezt követi a Spiders, ami egy igazán rendhagyó mű lett a Slipknot eddigi számaihoz képest, lassabb, csípkelődő, egyáltalán nem eldurvuló kis zenéről van szó, amibe sikerült egy apró szólócskát is belecsempészni, igazán ízlésesen. Azt kell mondanom tetszik. Az Orphan megoldásától sírva röhögtem az autóban. Az epikus, dobos kezdést egyszercsak megszakítja egy teljesen sablonos, átlagos zúzás, ezzel számomra teljesen nevetségessé téve az egész dalt. A Blister Exists dobja itt is beköszön a végén, amivel többnyire sikerül kiengesztelni engem a kezdés után (a Blister Exists egy jó szám, na). Ha eddig nem találtuk az igazán nagy innovációt, a csodát, a megismerést, akkor most megkapjuk a My Pain-t. Akárhogy is nézem, a Slipknot írt egy elektronikus dalt. Egy nem is rossz elektronikus dalt. Egy olyan elektronikus dalt, ami engem félig-meddig kárpótol is a Critical Darling utáni enyhe depresszióm után. Ezektől eltérve engem megvettek kilóra ezzel a cuccal, itt van az az igazán nagy innováció, amit én vártam ezektől az emberektől. A dal egyébként nekem egy kicsit a Radiohead Kid A című albumának a hangzását juttatja az eszembe, bár ez csak az én megszállottságomnak az eredménye. A Not Long For This World azonban gyorsan eltünteti a tökéletes album gondolatát a fejemből, nagyjából ugyanazokat írhatnám, mint a Critical Darling-nál: felejthető ének, felejthető riffek, Nero Forte-egyszerűségű, azonban közel nem olyan minőségű anyag. És természetesen ez a dal is kapott egy fantasztikus átvezetést a végére, bár ez a zárást hivatott előkészíteni, ezért nem annyira rettenetes. Az album záródala a Solway Firth. Őszintén megmondom, nekem ez a kedvenc dalom az egész albumról, amióta előszőr meghallottam. Nem újít, mint a My Pain, nem olyan felejthetően átlagos, mint a Red Flag, hanem önmagában jó, mint az Unsainted, sőt, valamivel jobb is annál. Tökéletes albumzáró pörgést kapunk, amiben minden összejön, ami a Slipknotnak valaha is összejöhetett: mindenképp ki kell emelnem a „What have you done?” részt, amiben én tökéletesen érzem azt az odaadást és azt az indulatosságot, amit Corey beleadott ennek a csodának a feléneklésekor. Egyszerűen elképesztő lett, le a kalappal előttük.
Most, hogy kiveséztük az idei Slipknot-albumot, ideje levonni a következtetéseket: Jó lett-e a lemez? Nem lett rossz. Lehetett volna jobb? Sokkal, ez nem is kérdés. Kellett-e volna valamit változtatni? Igen: a Red Flag helyére betenni az All Out Life-ot (ami egyébként a japán kiadásra felkerült, nem tudom ők mivel érdemelték ezt ki), az átvezetések számát jócskán lecsökkenteni, az olyan daraboknak, mint a Critical Darling, az Orphan, vagy a Not Long For This World pedig mégegyszer nekiugrani és kihozni magukból a maximumot. Ha ezeket teljesítették volna, akkor lehet, hogy ezt választottam volna meg személyes kedvencemnek, de így marad a Gray Chapter. Ez van.
A Slipknot tagjai: Corey Taylor énekes, Mick Thomson és James Root girárosok, Alessandro Venturella basszusgitáros, Sid Wilson lemezlovas, Craig Jones sampleres, Jay Weinberg dobos, Shawn Crahan perkás, meg valami Tortilla Man (ő is perkás).
Pont: 8/10
