A System Of A Down napjaink egyik legsikeresebb metalzenekara. A debütaló album után három évvel, 2001-ben került kiadásra az együttes második nagylemeze Toxicity címmel, amely világszerte híressé tette az örmény csapatot. Ez a korong lesz a mai lemezkritikánk témája is.

Az anyag a Prison Song című számmal indít, ami gyakorlatilag egy második Suite-Pee, ettől függetlenül üt mint a szilvapálinka. Nagyon jó kezdés ennek a lemeznek. A dalban Serj Tankian mellett Daron Malakian gitáros is énekel. Daron hangja legalább olyan egyedi a metal színtéren, mint Serj-é, és én személy szerint nagyon szeretem. Őszintén szólva Malakian hangját nem nagyon tudom szavakkal definiálni, ezt mindenki akkor értheti ha meghallgatja (egyébként ha valakinek tényleg tetszik Daron hangja akkor ajánlom a Scars On Broadway nevű mellékprojektjét, ahol csak ő az énekes). Az irgalmatlanul erős indítás folyamán közel sem lassul az előző kritikából megismert vonat, még gyorsabban zakatol előre a végtelenbe. A Needles megint csak egy nagyon durva szerzeményre sikeredett, viszont van egy kisebb ritmusváltás a mi Daronunk kis megnyilvánulásához, ami után viszont visszatérünk a refrénhez ami megint kihozza az állatot a hallgatóból. A harmadik szám címe Deer Dance, már a kezdésnél érzi az ember, hogy ez sem fog kegyelmezni. Van benne egy rövidke gitártéma a szakaszoknál, aminek a koncepciója hasonlít a Sugar-nal alkalmazottra, viszont ez még szebb és még jobban beleillik a kontextusba. Serj ismét megvillantja nekünk fergeteges énektudását, olyan magas hangokat tol, hogy az állam leesik tőle. A Jet Pilot sem feltétlenül az a lenge típusú zeneszám, gyakorlatilag ez még csak a negyedik dal de már szétvertük az egész házat. Mikor Serj elkezdi az első verzét, egy rövidebb időre megjelenik a srácok származásának átvitele a zenébe, különböző “örményes” motívumokat véltem felfedezni a számban, mikor először hallottam. Az X (a dalban multiply, ami magyarul szorzást, sokszorózódást jelent) is arra íródott, hogy letépje a bőrt az arcról, kapunk Serj-es metalhörgést, gyorsabb, lassabb témákat, mindezt egy kalap alá véve egy mestermű az, ami a szemünk elé tárul. A hatodik szerzemény a System Of A Down legnagyobb slágere, név szerint a Chop Suey! (ez egy indiai étel ami sokféle összetevőből áll, ezzel a címmel akarják tükrözni a zenéjük sokszínűségét, eredetileg a dal címe Suicide, magyarul Öngyilkosság volt, azonban az utolsó percben megváltoztatták, hogy rádióbarátabb legyen). A dal legnagyobb sikere a ritmusváltásokból adódik, agresszív témákról vált át könnyedén és stílusosan balladává, amitől a szőr feláll a hátunkon, annyira hatásos az egész cucc. A dal kifejezetten érzékeny szövegvilággal büszkélkedhet (I, cry, when angels deserve to die = Sírok, amikor az angyalok megérdemlik a halált), témája a családon belüli erőszak. Nyugodt akusztikus intróból vált át keménybe, ahol kicsit lelassul, majd újra bedurvul és aztán megint előveszi az előző tempót, mindezt úgy, hogy az ember csak ámul és bámul rajta, annyira profin van megtervezve minden egyes hang. Tökéletes. Miután véget ért és mindenki elmorzsolt egy könnycseppet, visszatérünk a keményvonalas SOAD-hoz, méghozzá a Bounce képében. Karakteres gitárhangzás Daron Malakian-tól, pukkanó dobok John Dolmayan-tól, ezerféle ének Serj Tankian-tól és mindezt végigkísérő basszus Shavo Odadjian-tól. Nem lehet rá rosszat mondani. Ezt a vonalat követi a Forest című szám is, megint csak kiemelném Serj elképesztő énektudását, minden fajta énekstílushoz passzol a hangja és nem fél ezt kihasználni. A dal refrénje egy valódi adrenalinbomba, kétségkívűl erőre kap tőle a hallgató. Az ATWA (pontosabban Air, Trees, Water, Animals vagy All The Way Alive, egy utalás Charles Mansonra, a világ egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosára, aki a tavalyi év folyamán hunyt el 83 évesen egy kaliforniai börtönben) egy lényegesen lassabb, nyugodtabb dal, azonban nem maradhat el egy-egy helyen az a jellegzetes SOAD-os bedurvulás, mindazonáltal a dal második felére teljesen elveszti azt a lírai atmoszférát, amivel a dal indul és egy sokkal erőteljesebb lép a helyébe. Nagyon tetszik ez a ritmusváltós technikája a fiúknak. A Science megint csak egy kemény dió, és itt is belecsempésznek egy kis örmény hatást a dal közepébe. Ha ez a stílus, ami egyfajta díszítőeleme a System Of A Down hangzásának, valóban az örmény kultúrából származik, akkor én azt mondom, hogy az örmény zene nagyon hasonló a perzsa zenéhez, nekem igazság szerint az ugrik be, gőzöm nincs az örményekről úgy alapból. A Shimmy is tökéletes hasonmása az utóbbi két dalnak, ez a három szám igazából egy is lehetne, de így sem lehet rájuk bármi negatívat mondani. Újabb sláger következik a címadó Toxicity képében, szavakkal nem tudom elmondani, hogy milyen is pontosan ez a dal. Kemény is meg nem is, lágy is meg nem is (kb mint a lány ajándéka a népmesében). Minden benne van, amit a System Of A Down-ban szeretni lehet, de nem csak úgy odahányva, hanem hozzájuk méltóan professzionális munkával összevegyítve. Nem találok szavakat. A Psycho egy érdekes basszustémával indít, majd lassan minden a helyére kerül és kezdetét veszi a három perces mészárlás, ami olyan, mint a többi kemény Toxicity-s dal, de mégsem. Ez sokkal több. Nyilvánvalóan egy SOAD-os dalba beleraktak minimum két tempóváltást (ami persze nem hátrány, sőt), úgyhogy ez itt sem maradhat el, annyi van belőle, hogy megszámlálni is nehéz, ettől függetlenül a lemez top 5 dalában ott van, ami nem egy kis dolog ha a Toxicity-ről beszélünk. Utolsó az Aerials, egy nagyon szép, akkordfelbontásokkal teletűzdelt intro után Serj és Daron közös énekes produkciója okoz nekünk felejthetetlen élményt, ezt a két srácot a sors akarta egy bandába rakni valószínűleg. A dal második felében megszólal Daron torzított gitárja, ami elég mély nyomot hagy az ember gondolataiban, miután végighallgatta azt. A harmonikus befejezés után még van egy kis meglepetés, nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi ez, nekem egy indián törzs zenei produkciójának hallatszik, egész jópofa, és nem is túl hosszú.

Összességében a Toxicity méltó utódja a debütáló korongnak, nem csoda, hogy Serj-ék ezzel az anyagukkal robbantak be a köztudatba: erős, fogós, jól összerakott albumot adott ki a kezei közül System Of A Down annak idején. Az a bizonyos vonat itt zakatolt a legeslegjobban, de az út vége még messze van és reméljük hamarosan még messzebb lesz.

Pont: 10/10