Valószínűleg átírhatnám a blog nevét Lemezkritikákról arra, hogy Utált lemezeket bemutatni jónak – kritikák, mivel ez megint egy olyan darab, ami nem mindenkinek, pontosabban a többségnek nem a szíve csücske.
A blog tizedik bejegyzése következik, így most egyik nagy kedvencemet, a Red Hot Chili Peppers úgyszintén tizedik, I'm With You című albumát fogom kielemezni. A 2006-os Stadium Arcadium után John Frusciante 2008-ban másodjára is kilépett a zenekarból, azonban egyáltalán nem konfliktus miatt, hanem mert szólokarrierjére szeretett volna inkább koncentrálni, ebben támogatták Anthony-ék is. Frusciante helyére barátja, Josh Klinghoffer került, aki már 2006-ban is a Red Hot Chili Peppers-nél zenélt, mint másodlagos gitáros. A lemez felvételei 2010 szeptemberétől 2011 márciusáig zajlottak, ez idő alatt rengeteg dalt írtak, viszont végül csak 14 került a korongra, mert másképp túl sok lett volna (érdekes módon a Stadium Arcadium-nál nem gondolták így, pedig jó lett volna).
A lemez a Monarchy of Roses című számmal indít, amelynek elején bemutatkoznak a hangszerek, a gitár hallhatóan más hangszerelést kapott (hmm talán mert más pengeti?), majd a dob trappolására Anthony torzított éneke kezdi ténylegesen az albumot, ami egy kicsit az 1995-ös One Hot Minute-re hajaz, de a folytatás egyaltalán nem mutat hasonlóságot a két korong között. A refrén nyugodt, dallamos és hogy is mondjam, “levegős”. Josh-t itt még nem igazán érvényesül, nem is akkordokat játszik hanem kis rövid hangokkal díszíti a dob és basszus által alkotott alapot. A dal közepén azonban az előbbi állításom megcáfolódik, hiszen egy kis “szólót” hallhatunk, ami bizony gitárból szól (valószínűleg azért, mert ha már rock-nak hívják, legyen benne gitár mert anélkül nehezen lehetne rocknak nevezni, bár ez még ígyis elég rizikós, amivel semmi baj nincs amúgy, felőlem klasszikus zenének vagy rap-nek is nevezhetik mert engem aztán abszolút nem érdekel, hogy hova lett ez besorolva ). A szerzemény egyébként egyik favoritom a lemezről, tökéletes eleme az “új” Red Hot Chili Peppers repertoárjának. Következik a Factory Of Faith, ami egy csodás Flea-féle basszussávval és tiki-taki dobbal kezdődik, majd megszólal Anthony és egy kicsit rap-es, kicsit éneklős szakasz után (ami egyébként teljesen jó) lenyugszunk a kórussal (!) ellátott refrénben, ami rendhagyó módon pont a dal lágyabbik részét képezi, és annyira tökéletes, hogy arra szavak nincsenek. Josh még mindig nem tud akkordokat lefogni, de ezt megbocsájtjuk neki mert igazából nem is annyira hiányzik ezekhez a dalokhoz. Harmadik számként jön a Brendan's Death Song, amely a zenekar jóbarátja, Brendan Mullen emlékére íródott. Előkerül az az akusztikus gitár, és végre Josh is megmutathatja, hogy nem a két szép szeméért került be John helyére (ha kiderülne, hogy az a témát igazából nem is ő írta, nem tudom mit csinálnék). Külön megdícsérném Anthony-t ezért a számért, nagyon jól énekel, panasz nem lehet rá. A dal lassan építkezik, majd a vége felé teljesedik ki maximálisan, amikor a mi bajszos énekesünk elkezdi párzási énekét, amely körülbelül annyiból áll, hogy “JEJEJEEEEE JEJEJEEEEEE”, ami egyébként megint csak ügyesen meg lett oldva. Az Ethiopia is egy lazább anyag, talán a Californication korszakát tudnám egy picit idézni az éles basszus miatt. Az “I-Á-O-Á-I-Á-É” “szó” nem tudom miért kellett bele, talán az etiópok szoktak így kommunikálni, mert hát ugye Ethiopia a dal címe. A dal érdekes végződést kapott, a dob hirtelen elhalkulásából egy teljesen indokolatlan gitár mászott elő valahonnan hogy befejezze a számot. Ötödik a sorban az Annie Wants A Baby, ami nekem legalábbis megint a Californication-re hajaz a hangzás és Anthony énekstílusa miatt. Meg kell hagyni, hogy Chad Smith egy nagyon jó dobos, és itt is olyanokat üt, mint egy 72 fokos tatratea. Josh egyre inkább közel kerül ahhoz, hogy gitárosnak lehessen nevezni, a lemez végére vélhetően már akkordokat is tud majd játszani. Look Around című számunk következik, amely a fogós kezdésével mindig kihozza egyik osztálytársamból a bugit (tudod te hogy rólad van szó), és igazából meg is tudom érteni, mert tényleg lehet magunkat rendesen rázni erre a dalra. Kétségkívűl a lemez egyik legjobb szerzeményéről van szó, ami nem kis dolog ennél a korongnál. A taps effekt nekem kicsit szokatlan volt ennél a zenekarnál, amíg meg nem hallgattam meg az ezt követő lemezüket (nem mondom meg a címét, majd valamikor az is sorra kerül a blogon). A dal nem kis túlzással egy igazi energiabomba (nem az a fajta, mint a Korn vagy a Suicide Silence, itt mosolyogva verjük szét a hazat, nem pedig örjöngve). Következik a lemez slágere, melynek pontos címe The Adventures Of Rain Dance Maggie. Érződik, hogy Flea az utóbbi néhány évét zeneelmélet-tanulással töltötte egy egyetemen, sokkal komplexebb dalok születtek ehhez az anyaghoz. A The Adventures Of Rain Dance Maggie valóban kiemelkedik egy kicsit a többi szám közül, olyan igazi Kaliforniás, nyári atmoszféraja van, amit nagyon jól visszaad a dal klipje is (érdemes megnézni). Valószínűleg ide illik a legjobban Josh stílusa is, egy igazi nyári slágerről van szó (legalábbis az volt még 2011-ben). Ezt a dobtémát, amelyik a refrénben szerepel, sokan elsütik, és én mindenhol odáig vagyok érte, annyira ritmusos és jól illik mindenhova. A Did I Let You Know az egyik legnagyobb kedvencem nem csak az albumról,de úgy az egész bandától. Mivel ez nem metal, így nem okádom össze magam a női ének hallatán, nagyon jó női kórust dobtak össze, kicsit olyan duett-szerű szerkezetet alakítottak ki, mivel nem magát Anthony-t kísérik, hanem utána folytatják a refrént. A dal véleményem szerint alkalmas egy bármilyen nyári programra, nekem őszintén egy naplementés tengerpart látványa jut eszembe mikor hallgatom. A Goodbye Hooray egy fokkal erősebb anyag, hirtelen minden hangszer ránk zúdul és majd összenyomnak. Flea szólója hozza azt, amit elvárunk tőle, kétség sem fér hozzá, hogy ő a világ egyik, ha nem a legjobb basszusgitárosa (aki nem mellesleg zongorázik is a lemezen). Josh is egész jó szólót nyom, bár John szólóit nem tudja felülmúlni. Ez is jó dal. A Happiness Loves Company egy főként zongorás cucc, ami azért több, mint rendhagyó a Chili-től, ennek ellenére tök jó dal ez is, biztosan erre is lehet részegen jól táncolni, én azért nem kockáztatnám meg. A Police Station egy lassú gitártémával kezd, ami nem hangzik rosszul. A dal lassú, nyugodt, ez inkább a Stadium Arcadium hangzásvilágához passzolhatna, de itt is maximálisan megállja a helyét. Anthony éneke egy kicsit a Wet Sand-re emlékeztet, a zenei alap pedig a Desecration Smile-ra. A vége felé megint Josh tér vissza, a lassú, nem túl bonyolult szólójával, ami pedig a Scar Tissue szólójának “Josh-os” verziója, viszont közel sem olyan jó (de nem is rossz!). Az Even You Brutus kb olyan, mintha kétszer eljátszanák a Police Station-t, csak itt-ott egy kis változtatással, meg több zongorával. Mivel a Police Station eleve egy jó dal, így erre sem lehet rosszat mondani. A Meet Me At The Corner egy igazán By The Way-es dal lett, és szerintem az album egyik legjobbja is. Lassú, csendes, Anthony hangja viszi a prímet. Gyanús nekem, hogy ugyanaz a lánykórus énekel itt is, mint a Did I Let You Know-ban. Itt sem lehet őket szidni, mert nem vesznek el a dalból, sőt, mi több, hozzáadnak. Josh egyre jobb, ahogy közeledünk az album végéhez, az a rövid kis szóló igazán csinosra sikeredett. Utolsó dalként szemünk (vagy fülünk) elé tárul a Dance. Dance. Dance, amitől azt várnánk, hogy majd lehet rá pattogni, mint a pikkelybolha, de nem. Lehet rá táncolni, de pattogni nem. Erre egy közepes ütemű páros táncot lehetne tolni maximum (lehet kipróbálom majd a seprűvel). A dal mindezek ellenére nem rossz, viszont én utolsó dalnak legalább egy Monarchy Of Roses-stílusú nótát vártam volna. Ejnye.
Ebben a kritikában több korábbi RHCP-lemez is említésre került, viszont egy nagyon fontos kimaradt, mégpedig a Blood Sugar Sex Magik. Ennek egyetlen oka van. Semmi köze a kettőnek egymáshoz. Emiatt utálják ezt az albumot annyira az emberek. Ez a lemez nem rossz lett a BSSM-hez képest, hanem más, és ez az, amit az emberek sosem akarnak elfogadni. Hogy a dolgok változnak. Hogy a Red Hot Chili Peppers, a Suicide Silence, a Metallica, A Linkin Park, és még napokig sorolhatnám… ezek mind változtak az évek során, és ez a természetes, az egészséges. Az album ettől függetlenül egy mestermű az én szememben, és biztos meg fogom hallgatni még több százszor.
A Red Hot Chili Peppers tagjai: Anthony Kiedis énekes, Michael “Flea” Balzary basszusgitáros, Josh Klinghoffer gitáros és Chad Smith dobos.
Pont: 10/10
