A Korn legutóbbi albuma, a The Serenity Of Suffering idén tölti be második életévét. Mivel ez a zenekar nagyon a szívemhez nőtt, így nem ugranék egyből a lecsóba.
A Korn egy 1993-ban alakult, nu metal-t játszó együttes, melynek hangzása megalapozta a 90-es évek második felében kitört hullámot, amely a műfaj világszintű elterjedéséhez és annak (akkoriban) mainstream zenévé válásához vezetett, ennek jeles képviselői a Korn mellett a Deftones és a Limp Bizkit. A Korn zenéje nagyon őszinte, az énekes/szövegíró Jonathan Davis leginkább sanyarú gyermekkorából merít inspirációt szövegeihez, melybe beletartozik a mostohaanyjával való rossz kapcsolata, iskolai zaklatás és bántalmazás (pacsi) és az a bizonyos molesztálás, ami több dalnak is alapját adta, ezek közül személyes kedvencem a Daddy, ami egy kifejezetten nehezen emészthető szám, viszont engem megvett kilóra és a hallgatása közben legszívesebben én is örjöngve sírnék a fájdalomtól Jon-al együtt, annak ellenére, hogy én szerencsére soha nem estem szexuális zaklatás áldozatául (túl dagi voltam hozzá). Ebből adódóan a Korn szövegvilága többnyire depresszióból, öngyilkossági gondolatokból, bosszúvágyból és megélt traumákból áll, a végeredmény pedig még a hallgatóban is okozhat egy kisebb lelki fájdalmat.
A korong az Insane című dallal indít, és itt több dolog felmerülhet az embernek ha ismeri a Korn utóbbi albumait. Végre erősen metalos a hangzás! Tudatlanabbak kedvéért elmondom, a Korn ezt megelőző lemeze nem volt a világ legkeményebb anyaga, ettől függetlenul egy tökéletes albumról van szó. Az azt megelőző korongnál a fiúk túlságosan kiléptek a komfortzonájukból és elkészítettek egy DUBSTEP albumot. Itt a hangsúly a DUBSTEPEN VAN, ami gyakorlatilag a metal meg úgy az egész rock műfaj pontos ellentéte. Az Insane-hez visszatérve egy nagyon imádnivaló kis dalocskával kerülünk szembe rögtön a lemez elején és ez egy nagyon pozitív dolog. A gitárok erősek, a dob jól hangzik, a jellegzetesen Korn-os basszusban nem csalódhatunk, és Jonathan is szépen odateszi magát. Második dal a Rotting in Vain, újabb mestermű, ahol a Jon féle scratch (ezt hallani kell mert nem lehet leírni) hozza azt, amit elvárunk tőle, az évek során a Korn védjegyévé nőtte ki magát ez az éneklési “stílus”. A dal egyébként egy nagyon sötét, introvertált hangulatot ad át a hallgatónak, a tökig lehangolt gitárriffek egy nagyon mély atmoszférát teremtenek a fejünkben. A Black Is The Soul magáért beszél: a sötét lélek, mint motívum a Korn zenéjének metaforájaként is definiálható, egy elveszett, kirekesztett lélek, amely magányos és sehol nem találja a helyét, ezért állandóan vándorol a világ körül arra várva, hogy valahol végre békére leljen és boldogan élhessen. A számhoz visszatérve egy nagyon erős, nagyon Korn-os szerzeményről van szó, ami kétségkívűl felállítja a szőrt a hátunkon. Negyedik dal a The Hating, egyik személyes kedvencem. Fieldy basszusa szerintem itt teljesedik ki először az albumon, nagyon megadja az alapját a témáknak, ennél a zenekarnál a basszusgitár mar a kezdetektől fogva fontos szerepet játszott, A dal végén egy számomra kicsit túlnyújtott refrénes felvezető után Jonathan mesterien kivitelezett négy darab metalhörgését élvezhetjük végig, itt jövünk rá, hogy hiába a dubstepes balhé, azért csak tudnak még Korn-hoz méltó zenét csinálni a Bakersfield-iek. Következik a lemez legnagyobb fénypontja, a Slipknot-os Corey Taylor közreműködésével készült A Different World. Ennél a szerzeménynél érdemes kitérni egy kicsit a klipre is, ugyanis tökéletesen megformálták képileg azt, amit én a Black Is The Soul-nál írtam. Egy lélek, ami bolyong össze-vissza, de mindenhol csak elutasítással találja magát szembe. A dal tökéletes szemléltetőeszköze annak az eseménynek, mikor két legendás énekes (ez esetben Jonathan és Corey) úgy dönt, hogy egy kisebb kollaboráció alkalmával írnak egy duettet (na meg hozzájuk csapódik egy Head, egy Munky, egy Fieldy és egy Ray). Fantasztikus dal az elejétől a végéig, amelyben a ritmusváltások (khm SOAD) mellett még a szám hangulata is átalakulásnak indul egy-egy helyen. A Take Me-ről ordít, hogy slágernek íródott, annyira szemmel láthatóan (inkább füllel hallhatóan) dallamos és könnyen emészthető cucc. Ettől eltekintve ez is egy csodás kis nóta, ahhoz képest nem mondható felkapottnak, vagy koncertkedvencnek (az a csúnya rossz Freak On A Leash mindig elviszi a show-t, ejnye). Jön a hetedik Everything Falls Apart, amit a franc se ismer, csak aki hallotta a lemezt, mert egyáltalán nem kapott semmiféle promót az album kiadásának idején, pedig igazán megérdemelte volna. Jonathan a nagyszerű hangját nem fél kiereszteni, és egyfajta különleges izgalom tölt el a dal hallgatásakor (hasonló a Suicide Silence Run-jánál érzetthez). A számban van egy kisebb részlet, ahol Jon annyit mondogat, hogy “There is nothing in my head” (Semmi nincs a fejemben), valószínűleg a skizofrén emberek “fejében lévő hangokra” utal, és ezzel valamilyen módon abszolút hatást gyakorol rám, ami miatt én is úgy érzem, mintha azt kéne magamnak mondogatnom (van egy olyan sejtésem, hogy ha hosszútávon ilyen sok Korn-t fogok hallgatok, 30 éves koromra már elmegyógyintézetben leszek). A Die Yet Another Night szubjektív véleményem szerint egy picit hajaz a Take Me dallamosabb, fogósabb stílusára, de valójában ezzel melléfogni úgysem lehet. Nagyon tetszetős muzsika csiklandozgatja a dobhártyánkat a Die Yet Another Night képében. A szám közepe fele a mi énekesünk egy nagyon ügyes énektémát morzsol el, aminek hallatán én is majdnem elmorzsolok egy könnycseppet minden egyes áldott alkalommal. A When You're Not There is egy egész dallamos szerzemény, azonban egyáltalán nem slágeres. A refrén itt is hajlamos elérzékenyíteni az egyszeri metalhead-et (olyan jókat lehetne ezekre a zenékre sírni, te jó Isten… nem lenne túl férfias, de legalább kellemes). Egy szép kerek SZÁMHOZ, a tízes SZÁMÚ SZÁMHOZ érkeztünk, amely a Next In Line címet viseli. Közel sem olyan dallamos mint az utóbbi kettő (mondjuk a refrén pont az, és itt is jókat lehetne bőgni valakinek a vállán, ja hogy nincs kinek, BRÜHÜHÜ), de annál szerethetőbb azok miatt a szemet (vagy fület) gyönyörködtető gitártémák miatt, amelyeket a mi Jézusunk (most mondja valaki hogy Head nem néz ki úgy mint egy drogos Jézus) és Majmunk (Munky, ami majdnem monkey, azaz majom) összetákolt nekünk. A Please Come For Me tökéletesen beleillik a sorba, nagyon Korn-os, de mégsem olyan mint a régebbi zenéik (kb mint úgy az egész album). A fiúk megint agyot alakítanak, olyan témákat suvasztottak bele 3 percbe hogy a pofám szabályosan leszakad tőle. A rendes lemez ennyi számot tartalmaz, de mivel nekem a deluxe verzió van meg, amin van plusz két dal, így egyértelműen azokat is kielemzem (a deluxe-ozás itt is épp olyan felesleges mint a Slipknot Gray Chapter-jénél, de ez igazából nem ront semmit magán az albumon). Szóval tizenkettedik track, nevén nevezve Baby, már az elejénél emlékeztet valamire a rommá effektelt három hangból álló témájával, mégpedig a Korn eddig legsikeresebb albumának a Follow The Leader-nek a második számára, a Freak On A Leash-re (ez a dal már másodjára kerül említésre annak a lemeznek a kritikájában, amely 18 évvel a Follow The Leader után készült, de nincs mit tenni, a sláger az sláger és minden albumnál előkerül, mint viszonyítási alap). A Freak On A Leash-es kezdés után azonban egy attól nagyon különböző folytatást kapunk, és tudom, hogy Jon túl sokszor kerül említésre, de kétségkívűl megérdemli, mert amit ő csinál, az érdekfeszítő, figyelemreméltó és EGYEDI. Az egyediség egy nagyon fontos tényező egy alkotó életében, hiszen minden bizonnyal nem ő volt az első zenész, festő, író, vagy éppen blogger (de kis huncut vagyok :33333), és vélhetően nem is ő lesz az utolsó, így a sok tucat azonos témájú tevékenységet végző személy közül valahogy ki kell emelkedjen, ezt pedig úgy érheti el a legjobban, ha egyedinek számít az, amit alkot. Egyedi akkor lesz valami, ha az alkotásodhoz egy kicsit hozzáadsz saját magadból is, és mivel mindenki más (szerencsére), így az alkotásod is részben vagy egészben egyedinek mondható, különbözik a többi, mások által kreált dolgoktól. Most, hogy a hegyi beszédet befejeztem, térjünk vissza a lemezre, mégpedig az utolsó dalra, amely a Calling Me Too Soon címet kapta. Tökéletes lezárása az albumnak, amibe egy viszonylag rendhagyó, örjöngősebb részt is sikerült beleimplementálniuk, ezzel meglepve a hallgatót, aki elégedetten veszi ki a CD-t miután az utolsó hang is elcsitult.
Összességében a Korn (úgy, ahogy) visszatért a kemény metal hangzáshoz, ami az utóbbi 10 év szegényesebb termései után igazán jóleshetett a rajongóknak, én mondjuk őszintén szólva akkor tudtam meg, hogy mi az a Korn, viszont mostmár nem tudnám elképzelni az életem nélküle. A zenekar tagjai: Jonathan Davis énekes, Brian “Head” Welch és James “Munky” Shaffer gitárosok, Reginald “Fieldy” Arvizu basszusgitáros és Ray Luzier dobos.
Pont: 10/10
