Ma volt pontosan 15 éve, hogy a világ egyik legnagyobb metalzenekara, a Metallica kiadta St. Angerre keresztelt albumát. Valószínűleg ez a metal kultúra legutáltabb lemeze, hiszen minden olyan dolog benne van, amiért az átlag metalhead undorral tekinthet rá. Mondok egy titkot, nekem mégis tetszik a St. Anger.
Az album kiadása után egy évvel, 2004-ben jelent meg a Some Kind of Monster című dokumentumfilm, ami nagyon jól bemutatja a lemez munkálatait, a zenekari tagok között egyre növekvő feszültséget, az új basszusgitáros kiválasztásának hátterét stb. Ha van valami, amiből kiderül, hogy miért olyan a St. Anger, amilyen, akkor az a Some Kind Of Monster. A film egyébként 2 óra 20 perc hosszúságú, szerintem megéri megnézni, nekem kifejezetten tetszett.
Térjünk ki egy kicsit a háttérsztorira: 2001-ben Jason Newsted 15 év után kilép a Metallicából személyes okok miatt, elkezdődik az új album készítése, a tagok közt hatalmas a feszültség, ezért terapeutát fogadnak, aki igyekszik megoldani a problémákat, James elmegy elvonóra az alkoholizmusa miatt, majd mikor visszatér sikerül megoldani a konfliktust, elkészül az új album (amin egyébként a producer Bob Rock bőgőzik), Robert Trujillo (Suicidal Tendencies, Ozzy Osbourne) személyében új basszusgitárost is találnak és mindenki nagyon boldog. Mindez 2001 elejétől 2003 júniusáig. Kemény.
A lemez a Frantic című dallal indít. Mit vesz észre a hallgató először: Mi ez a dobhang? Mik ezek a gitárok? Hol a csudában van a szóló? Miért tiktakozik Hetfield mint egy bolond? Nagyon egyszerű. A Metallicáról majdnem 3 éven keresztül annyit hallott az ember, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. Ezért Hetfield meg a cimborái megcsináltak egy albumot, ami az egész világot megbotránkoztatta, mondván: “Emberek, létezünk és most minden feszültségünket hallani fogjátok a dalokon keresztül.” Legalábbis a cím ezt suggalja, a lemez pedig kétségkívűl dühösebb, mint a Load és a Reload voltak anno. Ettől függetlenül nekem tetszik ez a dal (a refrént leszámítva mert attól falra mászok), szerintem egész jó első tracknek. Miután mindenki elmondta mindennek az egész albumot már az első dalnál, jön a lemez címadó száma, a maga kis cuki börtönös klippjével. A dal egyébként szerintem az album legjobbja, jó riffek, DUPLA lábdob, és viszonylag jó szöveg. Nagy negatívum az, hogy a dal feleslegesen hosszú. Ez nem csak ennél a dalnál van így, hanem majdnem mind a 11-nél. Értem én, hogy a Metallica nem 3-4 perces dalokat ír, de könyörgöm: gyakorlatilag egy dalban szó szerint ugyanazt játszák el kétszer, ha a dal második felében valami újat mutatnának, azt mondom rendben, de így nagyon nincs rendben. A másik ami nekem nem feltétlenül negatívum, az a szólók teljes hiánya. A Metallica azt nyilatkozta, hogy ezekbe a dalokba nem illik a gitárszóló. Én személy szerint igazat adok nekik. A dalok nem úgy vannak kitalálva, hogy azokba gitárszólót lehessen illeszteni, legalábbis ez az én szubjektív véleményem, tudom sokan azt mondják hogy valami díszítes illett volna bele, én ezt maximálisan tiszteletben tartom, de az én fulem ezt nem hiányolja ebben a helyzetben. Harmadik tételként megkapjuk a Some Kind Of Monstert, ami, micsoda váratlan fordulat, a már említett dokumentumfilm betétdala. A mű egyébként tetszik, az alapriff mindent visz. Negatívumként ismét a dal hosszúságát tudom csak felhozni, mivel ismét kétszer játszák el a dalt egy tracken. A Dirty Window az… az egy szám. Nem túl rossz, nem túl jó, nyilván ha rokonszenves maga a hangzás akkor nem olyan rossz az, sőt, csak 5 perc 25 másodperc hosszúságú, ami például a Some Kind Of Monsterhez viszonyítva nem egy hosszú szám, bőven elég lenne ha minden szám hossza 5 perc körül mozogna, de ezt már harmadjára hozom fel mint negatív pont. Az Invisible Kid-nél is ugyanez a téma, annyi kivétellel, hogy ez a dal 5 és fél perc helyett 8 és fél perc lett, megint csak a szájbatekert hosszúság az amiért ezt a dalt bántani lehet. Hatodik a My World, ami szerintem ennél jobb nem lehetett volna. A refrén annyira megfogott, hogy simán lehetne koncertdal is, ha nem a St. Anger-en lenne. Ez a dal jó, tetszik a csavart üteme, és nincs 6 perces. Ügyes! Következik a Shoot Me Again, ami önmagában egy jó dal lenne, ha nem lenne olyan fölöslegesen hosszú. Ezt annyiszor fogom elmondani ahányszor felhozható mint ellenérv. Nyolcadik a sorban a Sweet Amber, ami megint csak egy egész pofás kis szerzemény, és nincs is nagyon elnyújtva. A The Unnamed Feeling egy olyan dal, aminél speciel engem nem zavart az hogy 7 perces, mivel annyira tetszik az egész dal elejétől a végéig, hogy nálam a top 3-ban van a St. Angerrel és a My World-el. A Purify számomra az album leggyengébb dala, és ezt úgy mondom, hogy ez a dal nekem egyáltalán nem tetszik, az albumról is le kellett volna hagyják, nem jó. Utolsó dal az All Within My Hands, kicsit nehezen indul be, de amikor sikerül neki, akkor beindul, és majdnem 9 percen keresztül zakatol. Ez a másik olyan dal, aminél elfogadom azt a 9 percet. Egyébként a dal tetszetős számomra.
Összességében a Metallica ha mást nem, azt megmutatta nekünk 15 éve, hogy nem oszlott fel a körülmények ellenére, valószínűleg az év legjobban várt lemeze volt, kiadásakor egyből listavezető lett. Az én szubjektív véleményem az, hogy ez az album jó, nekem még mindig jobban tetszik mint a Load, illetve a ReLoad. Annyi a bajom vele, hogy HOSSZÚ. És a legtöbb embernek ez az egyik fő problémája a koronggal. Nem olyan tartalmas, mint amilyen hosszú. A hangzásrol kialakitott vélemény eléggé kétoldalú, egyesek szerint eredeti és feelinges, a nagy többség szerint viszont egy nagy lócitrom az egész. Én az előbbibe tartozom.
Pont: 8/10
