Ma ünnepli 19. születésnapját a Red Hot Chili Peppers egyik legsikeresebb alkotása, a Californication. Az album egy teljesen más irányba vitte el az addig funk-rock zenekart, egy sokkal pop-osabb, nagyobb közönséget megcélzó lemezt tettek le az asztalra Anthony-ék.

1992-ben a Blood Sugar Sex Magik sikere után John Frusciante gitáros kilépett a zenekarból mert úgy érezte nincs szüksége ekkora hírnévre. Frusciante távozása után a banda több gitárossal is turnézott, majd végül Dave Navarro (Jane's Addiction) mellett döntöttek, akivel elkészítették a One Hot Minute albumot. Mivel ez a korong nem hozta azt a sikert, amit 4 évvel azelőtt a BSSM, és Dave Navarro-t is kirúgták, így a zenekar a feloszlás szélén állt. Egyetlen lehetőség volt a folytatásra: vissza kellett hívni Frusciante-t. A fiatal virtuóz a boldogságtól sírva fogadta el a felkérést (a zenekarból való távozása után drogfüggő lett, és mikor visszatért, több műtétet is végre kellett hajtani rajta, mert elkapott egy halálos fertőzést). Ennek az eredménye lett az egy évvel később kiadott Californication.

A lemez az Around The World című gyönyörrel indít, Flea basszustémája minden valamire való RHCP-fanból kihozza az állatot, amihez hozzáadja a magáét Chad Smith dobja, John Frusciante gitárja és Anthony Kiedis már-már ikonikussá vált hangja (egy pindurka rap-el vegyítve), az első szám tehát telitalálat. A Parallel Universe egy picit lassabb, elmélkedősebb darab, ennek ellenére mégis súlyos tud lenni maga a refrén (Christ, I'm a sidewinder, I'm a California KING!!!!!!!). Nagyon szép dal, azonban azt nem tudom, miért kezdenek megint macskát ölni az instrumentális részben (Slipknotéktol nem meglepő, de itt azért felvontam a szemöldököm). Ha van ultra-laza dal a világon, akkor az a Scar Tissue. Annyira chilles, hogy legszívesebben a Nevadai sivatagot szelném át egy cabrio-val körülbelül negyvennel, miközben ez a mestermű szól. Ez a dal mindenkinek az érdeme, de leginkább John-nak. Háromszor szólózik a dal során, több mint valószínű , hogy ezek nem tartoznak a világ legnehezebb szólói közé, azonban a mocskosan chilles feelinget kétségkívűl megadja. Negyedik tétel az Otherside, egy kifogástalan Chili-ballada, ami az 1988-ban, herointúladagolásban elhunyt gitáros, Hillel Slovak emlékét őrzi (RIP). Depressziós hangulatban tökéletes hallgatnivaló. Következik a Get On Top, ami átveszi az első dal ugrálós stílusát, koncertprogramba tökéletesen beleillene (kérdéses hogy mi a penészes Szűzmáriáér' nem szokták beletenni). Visszakerülünk a lassabb tempójú címadó dalhoz, amely jogosan vált slágerré, illetve Chili-himnusszá annak idején. Nagyon filozófikus dal, Anthony kitett magáért szöveg és ének terén is. A nóta klipje egy nagyon egyedi koncepcióval bír: a tagok egy videójátékban szerepelnek mint játékosok, és különböző akadályokat kell kikerüljenek, elérvén a célt, vélhetően Kaliforniában. A dal alapvetően nyugodt, azonban a “Dream of californication” refrént egyáltalán nem szégyen örjöngve skandálni. Az Easily egy újabb ugrálós nóta, a Get On Top-al bezárják a nagy dobást a Californication képében (szendvics-motívum). A Porcelain-nél lassabb zeneszámot eddigi 17 évem során aligha hallottam, tulajdonképpen altatódalként is funkcionálhatna, ettől függetlenül egészen tetszetős cucc. Az Emit Remmus (tudja a f… fácán mit jelent) sem egy feltétlenül pattogós szerzemény, ennek ellenére egy nagyon jó (és nagyon alulértékelt) számról van szó. Flea basszusgitárja minden bizonnyal az Édenkertből csórt fából készült, aztán hogy a kígyó benne van-e, avagy sem, az sose fog kiderülni. Az I Like Dirt egy nagyon dallamos zenei műre sikeredett, részegen biztos nagyon jól lehet táncolni rá (még nem próbáltam). A This Velvet Glove (ismét abszolút megjegyezhető dalcímről beszélünk) egy nyugodt témával kezdődik, azonban a refrénre megint csak lehet pattogni mint a nikkelbolha, ez a struktúra nagyon hasonló a Parallel Universe-nél alkalmazottra. Újabb chilles (nem Chili-s, chilles) érzés ejti rabul a hallgatót a Savior-ben, lehet rá szépen mosogatni, főzni, ütemesen kutyát simogatni, vagy akár sétálni is. Újabb kis Chili módjára csípős szerzemény jön, nevén nevezve Purple Stain, érdekes Anthony éneke, ugyanazzal a hangszínnel, gyakorlatilag csak mondja a szöveget a szakaszokban. A Right On Time megint csak a pattogós, funk-os dalok közé sorolható, nagyon tetszik. A refrénben kiemelkedik Anthony nagyszerű éneke, ami egy pár másodpercre nyugalmat hoz a szívünkbe, hogy utána újult erővel tombolhasson. Lemezünk utolsó trackje a Road Trippin', egy akusztikus csoda, ahol a háttérben hegedűkíséret díszíti a gitár és az ének ötvözetét.

A Californication egy nagyszerű anyag egy nagyszerű zenekartól, minden, ami része a Red Hot Chili Peppersnek, képviseli önmagát ebben a korongban is, mi pedig örömmel viseljük a képét.

Pont: 10/10

A magyar hard rock/metalzene legkiemelkedőbb formációja kétségkívül debreceni Tankcsapda zenekar. A frontember Lukács László már 1989 óta űzi az ipart megállás nélkül, a trió másik két tagja azonban többször cserélődött már az évek során.

Mivel az Élni vagy égni album 15 éves lesz idén, Lukács pedig pont ebben az évben töltötte be ötvenedik életévét (Isten éltesse!), így aktuálisnak tartom a mai bejegyzést erre a lemezre szánni.

A lemez kezdésének egy nagyon korrekten odamondogatós dal adja meg a módját. Senki nem menekül. Sajnos a világban jelen van az, hogy egy embert elítélnek és kiközösítenek, csak azért mert más mint ők. Ez gyakran megesik gyerekek között is, felnőttek körében meg aztán pláne, pedig nekik kéne egy kicsit toleránsabban és ésszerűbben nézni a világra, na meg elfogadni azt, hogy az emberek különböznek egymástól és ez így van rendjén. Vannak ilyen hülyék. Nekik szól ez a dal, Lukács Laci rendesen kiosztja ezeket az utálkozó személyeket. Meg is érdemlik. A dal rendesen odacsap, minden másodperc egyre növeli a feszültséget a hallgatóban. Az Ébresztő fel című szerzemény folytatja az albumot, egy kicsit gyorsabb ütemet kapott mint a kezdés, de nagyon dallamos, és igazán alulértékelt nóta, véleményem szerint sokkal nagyobb figyelmet kéne, hogy kapjon. Tankcsapda zene nem maradhat igazi Tankcsapda szöveg nélkül, a dal üzenete az, hogy élvezzük az életet amíg lehet, mert bizony nem tart örökké (legalábbis én így értelmeztem, aztán ki mit szűr le belőle). A címadó nóta tulajdonképpen önmagáért beszél: élsz, vagy égsz (magyarul normálisan éled az életed, vagy tönkreteszed magad a saját hóbortjaiddal, ez megint a saját értelmezésem). A Tankcsapdától nem áll messze a romantika témája, rendszeresen szó esik a szerelemről, mint alapvető emberi érzelemről. A Szappanopera egy ilyen dal. Kicsit érdekes megfogalmazással, de azért le lehet szűrni, hogy a dal témája a szerelem, a maga Lukács Lacis kontextusába vegyítve, majd megzenésítve. A címhez híven tényleg a szappanoperák jellegzetességeit meséli el nekünk a “költő”, persze az kicsit gyerekes lenne, ezért érdemes többször meghallgatni és értelmezni a dalszöveget. A Szextárgy nevéhez híven egy mocskosan perverz dal (még nálam is perverzebb). Aki ismeri a szado -mazo (BDSM) pornót, annak sokkal könnyebb lesz kiismerni magát az egész cuccot. A dal veszettül erős gitárriffekből építkezik, amiket kiegészít a nagyon ütős hangzású dob, gyilkos lenne HA arról szólna a dal, azonban itt egy másik témában durvulnak el a dolgok (remélem nem kell magyarázkodjak). A Be vagyok rúgva a zenekar egyik legismertebb számai közé tartozik, nyilván a fülbemászó ének és a punkos háttér tette ezt slágerré. A “lírai én”-t elhagyta a barátnője, ezért alaposan becsiccsentett az este, aminek hát minden tapasztalt ember ismeri a következményeit. Hetedik dalhoz érkezvén szembe találjuk magunkat az Élni vagy égni legagresszívabb tagjával, amelynek címe A kísérlet száma. A dal alapvetően az emberi társadalom romlottságáról szól, ami egy nagyon durva, kicsit nu metal-os témával van vegyítve (mire a tengerentúlon már lecsengett ez a hullám, ide még csak akkor fészkelte be magát), és nagyon királyul szól. Újabb slágert kapunk az Adjon az ég képében, annyira dallamos és annyira fülbemászó, hogy valószínűleg még 20-30 év múlva is ismerni fogják. A szövegen nem nagyon van mit értelmezni, már a cím is mindent elmond. Nyolcadik a sorban a Pogó, nagyon gyors és nagyon rövid, nem meglepően pogóra íródott kis szerzeményről beszélünk, ami, mint a dalban is elhangzik, nem egy tánc. Elérkeztünk az utolsó nagy dobáshoz, az Örökké tart című tanker-himnusz teljesen jogosan kapta meg anno az Év dala kitüntetést. Akusztikus számról van szó, és ordít a szövegről, hogy Lukács tollából származik, annyira jellegzetesen Tankcsapdás a fülétől kezdve egészen a hatalmas farkáig. Az út során visszanézünk a kezdetre, hogy utána elérhessük a végét (ez nagyon művészi akart lenni, ami valószínűleg nem sikerült, és amúgy a dal címe Kezdet és vég). Nagyon kis ügyesek a riffek, meg úgy a szöveg is, ezeknek az ötvözete pedig bizony nem papír hanem kőkemény TANKCSAPDA (tudom hogy sokat szerepelt eddig az a szó, hogy TANKCSAPDA, de akkor is a TANKCSAPDÁRÓL beszélünk, ami kicsit olyan mint a TANKCSAPDA). Ez a dal is sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, ezt gyakorlatilag el lehet mondani a korong összes daláról. Utunk végére érkeztünk, megkapjuk jutalomként a fegyvert, ami a fény ( mivel az utolsó szám címe az, hogy A fény a fegyverem). Nagyon rejtetten el van benne rejtbe egy kis társadalomkritika is, gyakorlatilag a fény lehet az egyetlen fegyver, mert a hatalom sötétségben tart minket, és nem látjuk, mi vesz körül valójában.

Összességében a Tankcsapda egy tökéletes albumot hozott a világra 2003-ban, a maga egyediségével és struktúrájával. a bejegyzés kicsit szövegorientáltabb volt, ennek csupán annyi az oka, hogy a Tankcsapdáról van szó, és Lukács László szövegeiről (ami nem mellesleg már érettségi tétel is volt!).

Pont: 10/10

Ebben a hónapban lesz 20 éves az első albuma az örmény származású tagokból álló amerikai System Of a Down-nak. Az anno kicsit beteges kinézetű zenekar 1994-ben kezdte pályafutását, azonban csak 1998 körül, 4 demó után sikerült leszerződniük egy kiadóhoz, majd megkezdeni a debütáló album munkálatait. Azóta a zenekar hatalmas népszerűségre tett szert, Toxicity című albumuk világsiker lett és az egekbe emelte a bandát. 2006-ban rövid időre feloszlott a System Of a Down, de 2011-ben ismét turnézni kezdtek, új album azóta sem készült, az együttes legutöbbi studióalbuma a 2005-ös Hypnotize.

 Lemezünk a Suite-Pee című muzsikával indul, egy kicsit gyerekdal-jellegű, dallamos kis témával kezdi a zenekar a karrierjét. Miután Daron Malakian eljátsza két alkalommal ezt a kis “gitárjátékot” (Mi?), a vonat elindul és kíméletlenül zakatol. Nagyon szeretem a System Of a Down hangzását, Malakian gitáreffektelése nagyon vad és harapós, John Dolmayan dobjai erőteljesen csattognak, Shavo Odadjan basszusa megadja a harmóniát ennek a kegyetlenül odacsapós ötvözetnek, amit aztán még kiegészít az a Serj Tankian, akinek a hangszálait valószínűleg tündérek fonták aranyfonálból. A dal egy jó kis tik-tak ütemet kapott, ami nagyszerű indítás egy stúdióalbumhoz. Folytatásként kapjuk a Know-t, ami megint csak letépi az ember arcáról a bőrt azzal az ütemmel, amivel ez a dal el lett látva, Serj mindent tud mély metalhörgéstől kezdve egészen az áriáig (van egy-egy hely ahol úgy érezzük mintha kedves örmény barátunk épp készülődik átmenni operettbe). A Sugar a személyes kedvencem az albumról. Bizarr, beteg hangeffektek, Serj rendhagyó éneklési stílusai (mert nem egy van) és Daron perverz “Sugar!” felkiáltása mind-mind hozzáadnak egyet ahhoz az egészhez, amit ez a dal alkot. A fiúk elsősorban arra törekedtek (és törekednek a mai napig), hogy az előadásmódjuk és zenéjük egyedi legyen, és csakis a System Of a Down nevéhez legyen köthető: ünnepélyesen bejelentem, maximálisan sikerült. Azelőtt se volt, és azóta sincs olyan (ismert) zenekar, amelyik hangzásának bármi köze lenne ehhez a bandához. A Suggestions kicsit visszább vesz a tempóból, azonban annál keményebb, ha ez a dal egy ember lenne, már majdnem olyan kemény lenne, mint Chuck Norris. Ötödik nóta a Spiders, itt bemutatkozik a srácok érzelmes oldala is, egy gyönyörű balladát hallhatunk, Serj gyönyörű énekével (nem győzöm dicsérni a csávót, annyira zseniális hangja van). Hatos számú dal következik a DDevil képében, visszatérünk a Suite-Pee és a Sugar stílusához, csak még gyorsabb tempóval és még több énektéma-váltással (igen, ez egy összetett szó, én találtam fel, kérem a Nobel díjat). Csodálatos. A Soil folytatja a DDevil tempóját, a közepén van egy téma, ami Daron nagy hozzáértéséről tesz tanúbizonyságot, ez az ember NAGYON tud gitározni. Nyolcadikként megkapjuk a War?-t (tetszik hogy kérdőjel van a végén). Kicsit sem lassultunk le, az elején elindult vonat egy kicsit lelassított a Spiders-nél, de azóta megállás nélkül zakatol tovább a maga megkezdett tempójában. A Mind-nál újabb lassulás vehető észre, de ez nem az a drámai lassulás, hanem a laza… legalábbis az eleje… mivel mikor az a laza rész véget ér, visszakerülünk oda ahol az előző dal befejeződött, bár nem olyan gyors, egy kicsit lassabb, de annál veszélyesebb. Igazából annyi tempóváltás van ebben az istenverte dalban, hogy dokumentálni is nehéz, ettől függetlenül nagyon jó szerzeményről beszélünk. Szép kerek szám a 10, szép kerek szám a Peephole is. Visszatérvén a metaforikus vonatunkhoz, megint lejjebb vett a tempón, de ebben senki nem látja a kárt, mivel Serjék nem csak ugrálós metalt tudnak csinálni, hanem lépegetőset is (ez a kritika is épp olyan egyedi, mint a SOAD zenéje, új, még be nem jegyzett magyar szavakkal: ugrálós metal, lépegetős metal). Eleven dal következik (érted… eleven… tizenegy...). A CUBErt-ben (mik ezek a dalcímek?) a tempó egy kicsit gyorsabb, de nem annyira mint mondjuk a Know-nál. Fantasztikus dal ez is ám! A Darts eleje nagyon hasonlít a Suite-Pee alapjára, de mivel órákig el tudnám hallgatni ezt a témát, így egyáltalán nem zavar. A dal persze nagyon ügyesen és EGYEDIEN van megszerkesztve, másodpercekre elcsendesedik majd újra tombolni kezd. Ez egy nagyon tetszetős koncepció az én ízlésemnek. Utolsó dalhoz érkeztünk, aminek címe P.L.U.C.K., pontosabban Politically Lying, Unholy, Cowardly Killers. Ez a dalcím tökéletes ahhoz, hogy beszéljünk egy picit a SOAD szövegvilágáról. Elsősorban hozzáfűzném, hogy a lemez borítója a Német Kommunista Párt antifasiszta plakátja, amit John Heartfieldfield készített, körülbelül 40-50 évvel (az album kiadásához képest 20-30 évvel) ezelőtt. Serj Tankian szövegeinek témája társadalmunk romlottsága és hibái, amiken ha nem dolgozunk, az emberiség rövidesen ki fog halni. Emellett a dalokban szerepel a szexualitás is mint téma, persze nem túl csábító formájában. A P.L.U.C.K. az album leggyorsabb szerzeménye, a vonat már kezd lesodródni a sínekről, annyira gyorsan halad előre.

A System Of a Down önmagáról elnevezett albuma egy nagyon izgalmas és előremutató korong, tele lehetőségekkel. Nem sokat lehet hozzáfűzni, ezt a lemezt hallani kell. Ez a korong pont elég volt ahhoz, hogy a SOAD vonatját a sínekre lehessen állítani, azonban a végállomás még nagyon messze van, reméljük Serjék még távolabbra helyezik azt hamarosan.

Pont: 10/10

Ma volt pontosan 15 éve, hogy a világ egyik legnagyobb metalzenekara, a Metallica kiadta St. Angerre keresztelt albumát. Valószínűleg ez a metal kultúra legutáltabb lemeze, hiszen minden olyan dolog benne van, amiért az átlag metalhead undorral tekinthet rá. Mondok egy titkot, nekem mégis tetszik a St. Anger.

Az album kiadása után egy évvel, 2004-ben jelent meg a Some Kind of Monster című dokumentumfilm, ami nagyon jól bemutatja a lemez munkálatait, a zenekari tagok között egyre növekvő feszültséget, az új basszusgitáros kiválasztásának hátterét stb. Ha van valami, amiből kiderül, hogy miért olyan a St. Anger, amilyen, akkor az a Some Kind Of Monster. A film egyébként 2 óra 20 perc hosszúságú, szerintem megéri megnézni, nekem kifejezetten tetszett.

Térjünk ki egy kicsit a háttérsztorira: 2001-ben Jason Newsted 15 év után kilép a Metallicából személyes okok miatt, elkezdődik az új album készítése, a tagok közt hatalmas a feszültség, ezért terapeutát fogadnak, aki igyekszik megoldani a problémákat, James elmegy elvonóra az alkoholizmusa miatt, majd mikor visszatér sikerül megoldani a konfliktust, elkészül az új album (amin egyébként a producer Bob Rock bőgőzik), Robert Trujillo (Suicidal Tendencies, Ozzy Osbourne) személyében új basszusgitárost is találnak és mindenki nagyon boldog. Mindez 2001 elejétől 2003 júniusáig. Kemény.

A lemez a Frantic című dallal indít. Mit vesz észre a hallgató először: Mi ez a dobhang? Mik ezek a gitárok? Hol a csudában van a szóló? Miért tiktakozik Hetfield mint egy bolond? Nagyon egyszerű. A Metallicáról majdnem 3 éven keresztül annyit hallott az ember, hogy nincs minden a legnagyobb rendben. Ezért Hetfield meg a cimborái megcsináltak egy albumot, ami az egész világot megbotránkoztatta, mondván: “Emberek, létezünk és most minden feszültségünket hallani fogjátok a dalokon keresztül.” Legalábbis a cím ezt suggalja, a lemez pedig kétségkívűl dühösebb, mint a Load és a Reload voltak anno. Ettől függetlenül nekem tetszik ez a dal (a refrént leszámítva mert attól falra mászok), szerintem egész jó első tracknek. Miután mindenki elmondta mindennek az egész albumot már az első dalnál, jön a lemez címadó száma, a maga kis cuki börtönös klippjével. A dal egyébként szerintem az album legjobbja, jó riffek, DUPLA lábdob, és viszonylag jó szöveg. Nagy negatívum az, hogy a dal feleslegesen hosszú. Ez nem csak ennél a dalnál van így, hanem majdnem mind a 11-nél. Értem én, hogy a Metallica nem 3-4 perces dalokat ír, de könyörgöm: gyakorlatilag egy dalban szó szerint ugyanazt játszák el kétszer, ha a dal második felében valami újat mutatnának, azt mondom rendben, de így nagyon nincs rendben. A másik ami nekem nem feltétlenül negatívum, az a szólók teljes hiánya. A Metallica azt nyilatkozta, hogy ezekbe a dalokba nem illik a gitárszóló. Én személy szerint igazat adok nekik. A dalok nem úgy vannak kitalálva, hogy azokba gitárszólót lehessen illeszteni, legalábbis ez az én szubjektív véleményem, tudom sokan azt mondják hogy valami díszítes illett volna bele, én ezt maximálisan tiszteletben tartom, de az én fulem ezt nem hiányolja ebben a helyzetben. Harmadik tételként megkapjuk a Some Kind Of Monstert, ami, micsoda váratlan fordulat, a már említett dokumentumfilm betétdala. A mű egyébként tetszik, az alapriff mindent visz. Negatívumként ismét a dal hosszúságát tudom csak felhozni, mivel ismét kétszer játszák el a dalt egy tracken. A Dirty Window az… az egy szám. Nem túl rossz, nem túl jó, nyilván ha rokonszenves maga a hangzás akkor nem olyan rossz az, sőt, csak 5 perc 25 másodperc hosszúságú, ami például a Some Kind Of Monsterhez viszonyítva nem egy hosszú szám, bőven elég lenne ha minden szám hossza 5 perc körül mozogna, de ezt már harmadjára hozom fel mint negatív pont. Az Invisible Kid-nél is ugyanez a téma, annyi kivétellel, hogy ez a dal 5 és fél perc helyett 8 és fél perc lett, megint csak a szájbatekert hosszúság az amiért ezt a dalt bántani lehet. Hatodik a My World, ami szerintem ennél jobb nem lehetett volna. A refrén annyira megfogott, hogy simán lehetne koncertdal is, ha nem a St. Anger-en lenne. Ez a dal jó, tetszik a csavart üteme, és nincs 6 perces. Ügyes! Következik a Shoot Me Again, ami önmagában egy jó dal lenne, ha nem lenne olyan fölöslegesen hosszú. Ezt annyiszor fogom elmondani ahányszor felhozható mint ellenérv. Nyolcadik a sorban a Sweet Amber, ami megint csak egy egész pofás kis szerzemény, és nincs is nagyon elnyújtva. A The Unnamed Feeling egy olyan dal, aminél speciel engem nem zavart az hogy 7 perces, mivel annyira tetszik az egész dal elejétől a végéig, hogy nálam a top 3-ban van a St. Angerrel és a My World-el. A Purify számomra az album leggyengébb dala, és ezt úgy mondom, hogy ez a dal nekem egyáltalán nem tetszik, az albumról is le kellett volna hagyják, nem jó. Utolsó dal az All Within My Hands, kicsit nehezen indul be, de amikor sikerül neki, akkor beindul, és majdnem 9 percen keresztül zakatol. Ez a másik olyan dal, aminél elfogadom azt a 9 percet. Egyébként a dal tetszetős számomra.

Összességében a Metallica ha mást nem, azt megmutatta nekünk 15 éve, hogy nem oszlott fel a körülmények ellenére, valószínűleg az év legjobban várt lemeze volt, kiadásakor egyből listavezető lett. Az én szubjektív véleményem az, hogy ez az album jó, nekem még mindig jobban tetszik mint a Load, illetve a ReLoad. Annyi a bajom vele, hogy HOSSZÚ. És a legtöbb embernek ez az egyik fő problémája a koronggal. Nem olyan tartalmas, mint amilyen hosszú. A hangzásrol kialakitott vélemény eléggé kétoldalú, egyesek szerint eredeti és feelinges, a nagy többség szerint viszont egy nagy lócitrom az egész. Én az előbbibe tartozom.

Pont: 8/10

A 90-es évek egyik legfontosabb lemeze, a Nirvana Nevermind-ja lassan 27 éves szülinapját ünnepli, egész pontosan 1991 szeptember 24.-én adták ki, akárcsak egy másik klasszikust, a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik-jét. Mivel a frontember Kurt Cobain is 27 évesen hunyt el (RIP), úgy gondoltam a mai bejegyzést ennek a műnek szentelem.

A Nirvana egy olyan zenekar, amelyikről az is hallott, aki azt hiszi hogy nem. A trió a 90-es évek elején feltörekvő grunge-rock műfaj elsőszámú képviselőjeként van számontartva a mai napig, feloszlásuk ellenére rengeteg rajongóval rendelkeznek most is.

Mi mással kezdődhetne a Nevermind, ha nem a legendás Smells Like Teen Spirit-el, a korai kilencvenes évek legnagyobb slágerével. Az azóta kultikussá vált gitártémával kezdődik az album, ezt a riffet tanulja meg az elsők között minden kezdő gitáros. A dal közepénél van egy nagyon egyszerű, ám annál fülbemászóbb gitárszóló, ez is a kezdő gitárosok számára lehet jó lecke. A dal végéhez közeledve egyre indulatosabb Kurt éneke, majd teljes megnyugvással fejeződik be. Második számként az In Bloom című szerzemény következik, Cobain morbid szövege tökéletesen illik a ritmusos alaphoz. Személyes kedvencem a Come As You Are, ami egy nagyon nyugodt kis gitárjátékkal kezd, ez a nyugodtság jellemző az egész dalra. A benne található gitárszóló megint csak nem tartozik a világ legnehezebb szólói közé, de ha más nem, a Nirvana megtanít minket arra, hogy nem kell feltétlenül virtuóznak lenni ahhoz, hogy jó zenét kreálhassunk. A soron a Breed következik, ez is egy tökéletes grunge szerzemény, nem lehet sokmindent hozzáfűzni. A Lithium-al ugyanez a helyzet, a könnyen megjegyezhető refrén (néhány hosszan elnyújtott yeah) mellett Kurt egy vallásos családnál töltött éveiből inspirálódott szöveg és egy jó grunge-os zenei alap adja meg a mű hangulatát. Hatodikként a Polly jön, egy akusztikus dal, melynek szövege egy tinilány tragédiáját dolgozza fel, pontosan nem tudom hogy szól a történet. A dalból készült egy “feldolgozás”, a Tankcsapda 1995-ös Az ember tervez című albumán szerepel egy dal, vicces nevén az Egyszerű dal, amiben pontosan ugyanaz az akkordmenet hallható, mint ami a Pollyban van, emellett Lukács László még egy utalást is tesz Cobainre (“Meg az a srác, akit már te is láttál, és tudtam jól, utálja magát, de mégse hittem volna, hogy a végén előveszi a pisztolyát.”), ez valószínűleg tisztelgés volt az elhunyt rocklegenda előtt. A Territorial Pissings elején a basszusgitáros Krist Novoselic mond valamit, majd megszólal a tökig torzított gitár. Ez a szám talán a legagresszívebb darabja a Nevermind-nak, ennek ellenére teljesen beleillik az összképbe. A Drain You egy nagyon szép, dallamos kis cucc, kis túlzással Kurt ebben énekel a legjobban. A Lounge Act érdekes felépítésű: Ugyanazt a szöveget énekli el Kurt kétszer, első alkalommal tiszta énekkel, másodjára viszont már idegbeteg ordítással teszi ugyanezt. A Stay Away egy tipikus Nevermindos dal, nem nagyon tudok hozzáfűzni semmit, max annyit, hogy piszkosul jó, mint minden dal ezen az albumon. Utolsó előtti dalként az On A Plain következik, ez is egy átlagos dal, ugyanaz a szituáció mint a Stay Away-nél. Utolsó track a Something In The Way, egy újabb akusztikus dal, ennél jobb befejezést aligha kaphatott volna a korong. Szép, csendes, nyugodt, Kurt híd alatt töltött időszaka inspirálta dalról beszélünk. Mikor vége van, azt hinnénk befejeződött a lemez, de a fiúk nem így tervezték ezt anno. A Something In The Way 4 perces dal, ennek ellenére a track 20 perc 34 másodperc hosszúságú. Pontosan 13:52-nél megszólal a basszus, és kezdetét veszi a 7 perc hosszúságú őrület, Endless, Nameless-re keresztelve. A dal egy élvezhetetlen összevisszaság, valószínűleg ezért is lett csak hidden track. Tömény hangszerkínzás mesterfokon, Kurt ordítozásával ötvözve.

Ez a bejegyzés nem bizonyult túl sokatmondónak, azonban mentségemre szóljon: ez a lemez annyira tökéletes, hogy nincs mit róla mondani.

Pont: Egyértelműen 10/10

Napjaink kedvenc halloweeni partyról szökött emberekből álló csoportja 2014 októberében szabadította a világra ötödik nagylemezét, 5.: The Gray Chapter (5.: A szürke fejezet) címmel. Mivel már javában készül ennek a folytatása, úgy gondoltam aktuális lenne erről írni.

A Slipknot első albuma 1999-ben lett publikálva, és hidrogénbombaként robbant be a metal kultúrájába. A második album (Iowa) még dühösebbre és őrultebbre sikeredett, amely vitte tovabb a zenekart a maga utjan. 2002-ben a zenekar ideiglenesen feloszlott, majd 2004-ben tértek vissza harmadik albumukkal (Vol.3: The Subliminal Verses), amely egy fokkal dallamosabb irányba indította el maszkos hőseinket. A negyedik nagylemez megint egy kisebb szunet utan latott napvilagot 2008-ban, ez az All Hope Is Gone címet kapta. Ezt a korongot a mai napig a banda leggyengébb alkotásaként tartják számon, azonban mentségére szóljon, hogy a Slipknot egyik legnépszerűbb száma, a Psychosocial is ezen a lemezen található, mint negyedik track.

El is jutottunk hát kritikánk témájához, amely teljesen más szemszögből közelített meg minden lehetséget részletet, és véleményem szerint a Slipknot legvegyesebb alkotása. Az albumról két kulcsfontosságú személy hiányzik, a 2010-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Paul Gray basszusgitáros (RIP), illetve 2013-ban személyes okok miatt elbocsájtott Joey Jordinson dobos (ez a bizonyos személyes ok az volt, hogy Joey izomzatát egy csúnya betegség támadta meg, és gyakorlatilag mozogni alig tudott).

Az album az XIX című dallal indít, melynek elején Corey azt mondja, ez a dal a holtaké. A dalban mindenféle speciális hangszer megtalálható, a zenei alap vélhetően Shawn Crahan perkás műve. A dal egyébként tetszetős, szeretem mikor egy zenekar kipróbálja magát egy teljesen új témában, és az nem mondható rosszabbnak mint a régebbi dalok (khm Metallica). A dalban indulatos éneklés van, még nem mondható hörgésnek, azonban az utolsó sor bedurvul és egy komoly metalhörgésben fejezi be a számot. Azt egyébként megjegyezném, hogy amikor a dalnak teljesen vége van, hallható valami furcsa hangeffekt, mintha egy macska szenvedne épp.A második tétel Sarcastrophe névre keresztelve egy nyugodt indítással alapoz, azonban  ritmusváltás következik, ahonnan már nincs menekvés. Aki azt hitte volna, hogy a Slipknot már nem tud durva zenét tolni, annak ezt az öt perces örjöngést ajánlott meglesnie. A dal második felében van egy gitár riff, ami minden rajongó agyába beleég és örökké ott marad, olyan veszett jó. A fura elnevezésű AOV (kicsit olyan mint a System Of a Downnál az ATWA) egy erős témával indít, majd a refrénnél veszi észre a hallgató, hogy a Slipknot mennyire érzelmes tud lenni néha (már ha a Vermillion Pt. 2-nél vagy a Snuff-nál nem sírta el magát). A tétel a második felében elcsendesül, azonban a haldokló lény még egyszer visszatér egy utolsó refrén kedvéért.A negyedik a sorban a The Devil in I, amely kétségkívűl az album egyik fénypontja. Minden benne van, ami egy ütős Slipknot slágerhez szükséges: fülbemászó gitártémák, Corey mesteri hangja, eszméletlen dobtémák és mindezek profin összehangolva. Ennél az alkotásnál kitérnék egy kicsit a klipre is. Érdekes a koncepció, a tagok különböző módon történő halálát követhetjük végig. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a turnétagok (Alessandro Venturella basszeros és Jay Weinberg dobos) tényleg nem teljesrangú részei a gépezetnek, ugyanis nekik nincs különleges haláluk, őket a többi tag szurkálja holtra. Furcsa számomra az is, hogy Corey még az All Hope is Gone korszakából származó maszkot viselve robbantja fel a saját fejét, holott amikor énekel, már az új álarcot viseli. Shawn persze hozza azt a bizarrságot amit elvárunk tőle, ő hal meg utolsóként, fél testét lángra lobbantva felakasztja magát.A soron következő Killpop egy számomra elég rendhagyó szerzemény, Corey számomra új stílusban énekel, és nagyon is jól áll neki. A dal egy érdekes dobritmussal kezd egy kis perka társaságában (mégse felesleges Pinokkió meg Pennywise), majd az AOV-hoz hasonlóan érzelmes, mégis ütős folytatásban van részünk. A nóta vége felé James Root elsüt egy rövidebb gitárszólót, ami nagyon Slipknotosra (magyarul: jól) sikerült (már amikor a Slipknot zenéjében van gitárszóló). A Skeptic az elhunyt basszusgitárosról szól, és a refrén elég heves erzelmeket tud kivaltani belolem: “The world will never see another crazy motherfucker like you…”. A Lech egyertelmuen a fejvesztett orultsegnek adja at magat, szerintem az egesz album leggyengebbje, ennek ellenere ez sem rossz dal. A Goodbye-nak eleg csak a cimet megnezni, visszater a Paul utan erzett gyász. Egy dallamos, ám szomorú számmal találjuk magunkat szemben, de azert a vege fele itt is eldurvulnak a dolgok. A Nomadic a Lech-el egyutt egy viszonylag atlagos Slipknot szám, jó, de lehetne jobb is. Ezt a két dalt hagyhatták volna a kukában és tehették volna a helyükre a deluxe verzió második korongján található Override-ot és The Burdent. A kicsit hosszú című The One That Kills The Least következik, egy brutáljó gitártémával, azonban itt a hangsúly a tiszta éneken van, ami, mint tudjuk, jól megy a Slipknotnak, amikor arra kerül a sor (körülbelül olyan gyakoriak, mint a gitárszólók, talán kicsit gyakoribbak). Aki szamara A szürke fejezet eddig unalmas volt, most megkapja a Custert, ami a lemez újabb fénypontja, egy igazi koncertkedvenc, helyet foglalhat a Before I Forget és a The Heretic Anthem mellett. Végtelenül egyszerű ütemre épülő refrén, ami ugyanugy vegtelenul egyszeru es jol skandalhato szoveggel van ellatva: “Cut, cut, cut me up and fuck, fuck, fuck me up”. A Be Prepared For Hell egy bizzar atvezeto az album utolso nagy dobasahoz, a The Negative One-hoz, ami bizzar pucer nos klippel debutalt a lemez elott (köszi Shawn). Tökéletes Slipknot zenei mű, a Custer és a The Devil in I mellett tündököl a lemez csúcsan. Az utolso tetel az If Rain is What You Want, tökéletes lezarasa ennek a történetnek, lagy es kemeny egyszerre.

Összességében a srácok ötödik alkalommal is bebizonyították, hogy értenek a zenéhez, ha ezt a vonalat követnék a hatodik korongon is, maximálisan eleget tennének az elvárásaimnak. Addig is STEP INSIDE, SEE THE DEVIL IN I!

Pont: 10/10