Az elmúlt másfél évben nagyon a szívemhez nőtt a Radiohead nevű brit zenekar, akik félelmetes hozzáértésükkel és minőségi, másokhoz képest egyenesen felsőbbrendű zenéjükkel keltették fel magukra a figyelmemet. Bár először a Creep-et hallottam tőlük (ami semmi nem volt ahhoz képest, amit azután csináltak), később viszont már a The Bends és az OK Computer albumaik alkották a lejátszási listámat, amik a Pablo Honey (az első albumuk) után hatalmas zenei fejlődést mutattak és utóbbi hozta meg számukra a nagy áttörést. Míg az első album egy kicsit félresiklott, grunge-os próbálkozás volt, rajta a mai napig legismertebb számukkal, a már emlegetett Creep-el, addig a The Bends már egy sokkal kiforrottabb, jobb lemez lett, ahol azonban még mindig a gitár és a dob dominált. Az ezt követő OK Computer is ezt a vonalat vitte tovább, azonban itt már egy újabb szintre emelték önmagukat és elektronikus hatásokat is belevittek zenéjükbe, mely alapvetően a technika rohamos fejlődésének veszélyeiről szól és hogy lassan mind csak programozható robotokká válunk (lásd Fitter Happier). Ugyanezzel a pesszimizmussal és egy teljesen új hangzással készítették el következő, negyedik albumukat.

Mai témánk a Radiohead 2000-ben kiadott Kid A című lemeze, amellyel a zenekar egy teljesen új irányba indult el (ezért aztán kaptak egy Grammy-t is). Bár az eddigi pár bejegyzésem nagyrészt rock és metal albumokat próbáltak kiemelni a közutálat bugyrából, vagy alapból nagyszerűnek vélt lemezeket bemutatni az én szemszögemből, itt most átevezünk az IGÉNYES elektronikus zenéhez, a Radiohead legendás negyedik korongjához.

A mű az Everything In Its Right Place című dallal indít, amelyben a jéghideg szintetizátor és a számítógéppel felszabdalt vokál uralkodik, ezzel egy igazán kellemetlen, de mégis megnyugtató atmoszférát teremtve. Már az első számnál könnyen ráeszmélünk, hogy ez egyáltalán nem az, amit az előző lemezeknél megszoktunk. A szöveg, bár nem túl bonyolult szerkezetű, mégis kifejezetten nyugtalanító (Yesterday I woke up sucking a lemon/There are two colours in my head/What is that you tried to say?), leginkább egy ellentétet próbál megfogalmazni: Minden a helyén van... azonban ordít az egészről, hogy ez közel sincs így. Következő a címadó szám, ami több, mint valószínű, hogy az album legelvontabb száma és én, mint kezdő angolos, csak sejtem hogy mégis mi lehet a célja (bár itt a zene kifejezőbb, mint maga a szöveg). Ilyen-olyan elektronikus hangeffektek, Thom Yorke gépesített hangjával. Valószínűleg ez egy olyan dal, amit ha betennék egy társaságban, csak néznének, hogy milyen bajom van, de a Radiohead alapból arról szól, hogy nem mindenki tudja szeretni. A harmadik szám címe elég ironikusan The National Anthem, egy alapvetően jazz-es darab, mely a végére totális káoszba fullad a fúvós hangszerek által. Itt is többet fogalmaz meg a zene, mint a szöveg, mivel ha egy ilyen őrült himnusza van a világnak, akkor milyen lehet maga a világ? Ezt követi a másik személyes kedvencem az Everything In Its Right Place után, a How To Disappear Completely, ami tökéletesen megfogalmazza a Radiohead létjogosultságát a zenei világban. A dal az „én”-ről, a saját létünk, létértelmünk meghatározásának nehézségeiről szól. A gitár, a dob és a basszus mellett visszaköszönnek a szimfonikus elemek is, amelyek azonban a The National Anthem tébolya után egy sokkal művészibb, nyugodtabb formában mutatkoznak meg. Ezt követi a Treefingers című átvezető, amely akár egy filmzenének is elmehetne. Az Optimistic, bár gitáron alapul, mégsem hasonlít egyik régebbi Radiohead számra sem. A szöveg valóban egyfajta optimizmusról szól: Azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a legyőzhetetlenek, a tápláléklánc csúcsa és hogy ez így is marad, míg világ. Ez eddig igaznak is hathat, azonban valahogy a dinoszauruszok is kihaltak, pedig ők aztán tényleg szívósak voltak ( „Dinosaurs roaming the earth...”). Az In Limbo eléggé hasonlít hangzásban az előző számhoz, azonban annál sokkal összetettebb. A gitár és a dob mellett előjön az elektronika és Yorke csodás falzettje is. A dal leginkább arról szólhat (az én értelmezésem szerint), hogy az emberek csak azt látják, amit látni akarnak és emiatt képtelenek változtatni bármin is. A nyolcadik szám a sorban a lemez egyik legismertebb és talán legjobb száma, az Idioteque. Teljesen elszakadunk a hagyományos hangszerektől, elektronikus (kicsit sokat használom ezt a szót, de nem ismerem semmilyen alternatíváját, ne haragudjatok) pötyögésekből felépített, végtelenül lehangoló, de annál szebb számról beszélünk. A dal nem meglepően a modern társadalom egy újabb hibáját részletezi: az emberek már betegesen énközpontúak és anyagiasak lettek, emellett pedig az idejük nagy részét a technikai eszközeiknek szentelik (És akkor még nem is léteztek az okostelefonok!). A soron következő track a Morning Bell, ami egy sokkal nyugodtabb, egyszerűbb darab az albumon (aminek az egy évvel későbbi Amnesiac albumon van egy fokkal izgalmasabb, „hangosabb” verziója). Érdekesség ennél a dalnál, hogy Thom először egy MiniDisc-re vette fel, azonban egy viharban tönkrement ez a lemez, ő pedig addigra teljesen elfelejtette a dalt. Öt hónappal később épp egy 24 órás repülőúton volt, és alvás közben csodák csodájára eszébe jutott a teljes dal. Ez a szám az én értelmezésem szerint a világ felgyorsulásának következtében kialakult monoton életről szól (Morning bell... release me). A Kid A utolsó darabja a Motion Picture Soundtrack című szerzemény, amelyben a szintetizátor mellett Yorke hangja adja meg a harmóniát. Ez a dal mindenkinek mást jelenthet, azonban én még nem sikerült megtaláljam a saját értelmezésemet. Na de hogy ez a dal se maradjon értelmezés nélkül, a fő jelentése az lehet, hogy „az élet nem olyan, mint a filmekben”. Érdekes módon ennek az albumnak van rejtett száma: pár perccel a Motion Picture Soundtrack után ugyanazon a tracken van egy rövid, átvezető-szerű, az album alaphangzását újból megidéző szám, aminek én nem látom értelmét, de nem zavaró.

Ez a bejegyzés nem lett a leghosszabb, azonban erre két ok is van: maga az album sem egy hosszú anyag, illetve annyira tökéletes és vitathatalan, hogy nem lehet róla többet mondani. Hallani kell, ennyit tudok javasolni mindenkinek.

A Radiohead tagjai: Thom Yorke énekes/gitáros, Jonny Greenwood gitáros, Ed O’Brien gitáros, Colin Greenwood basszusgitáros és Philip Selway dobos.

Pont: 10/10